1970 két fejezetben

1. fejezet

1970 első felében másodéves voltam, akkor már kollégista. A kollégium Újszegeden volt (és van), ahonnan reggel busszal mentünk be a városba, hazafelé pedig általában gyalogoltunk, keresztül a hídon és a ligeten. Nyolcágyas szobákban laktunk, azaz két négyágyas volt középen összekapcsolva egy pici belépővel és egy nyolc személyre kialakított tanulóval. A tanulóban piros műbőr borítású székek szorongtak az egymáshoz tolt asztalok előtt, magát a tanulót pedig valami szürke mintás, zörgő hangot adó harmonikaajtó választotta el a belépőtől. Ennyi volt a lakóterületünk, nekünk, nyolc lánynak - mert akkor a Móra még szigorúan lánykollégium volt. A velem lakó lányok nem a csoporttársaim voltak, évfolyamtársam is csak kettő volt köztük. A többiek kettővel fölöttem jártak, tehát ekkor voltak negyedévesek, így mindannyian szigorlatoknak néztünk elébe.
Májusban, amikor épphogy nekifutottunk az első zárthelyiknek, a Tisza áradni kezdett, de nagyon, jobban, mint az 1879-es nagy árvíz idején. Senki nem tudta, mi lesz például velünk, mert olyan hírek terjengtek, hogy ha minden kötél (illetve gát) szakad, nem a városra, hanem inkább Újszegedre engedik a vizet. Az volt a terv, hogy ez esetben minket Szabadkára szállítanak.
Én nem sokáig bírtam a feszültséget, a soron következő vizsgám tankönyveivel, jegyzeteimmel hazautaztam, hogy inkább otthon készülök és majd csak vizsgázni megyek vissza, ha ugyan... de ez még mindig jobb volt, mint a koleszban összecuccolva ülni és várni, hogy megszólal-e az ajtó fölött a hangszóró és mit mond. Jöttem-mentem Szeged és Pest között, a vizsgákon a férfi tanárok kialvatlanul, elnyűtten jelentek meg, mivel őket is sűrűn kirendelték éjszakára a gáthoz. Megtanultuk, mi az a buzgár, lestük, hogy a rakparton a mellvéd mögött meddig ér már a víz és amikor a hídon gyalogoltunk hazafelé, a Tisza olyan félelmetesen közel volt, hogy a lélegzetünk is elállt a látványtól.
Júniusban a víz 960 centinél megállt és attól kezdve már apadt. Az utolsó vizsgámat világirodalomból tettem le, illetve csak tettem volna, mert P. bizony kirúgott. Fáradtan, sápadtan, kialvatlanul, bánatos szemekkel, de kirúgott. Mindenki tudta azt a szokását - vesszőparipáját, gyengéjét, nem tudom, minek nevezzem - hogy annál nagyobb vétket nem ismer, mint ha kiderül, hogy a delikvens nem olvasta az épp szóban forgó művet. Hát én kifogtam a Tom Jones-t, a Fielding-regényt és naná, hogy nem olvastam azt a többszáz oldalt. Már amikor a tételt megkaptam, éreztem, hogy baj lesz és lett is. P. ugyan nem mondott eredményt, de tudtam, hogy mi az ábra, kétségem sem volt afelől, hogy ezt most bizony buktam. Mivel a világirodalom a magyar szigorlat része volt, aznap sorban vizsgáztunk három vagy négy tárgyból, már nem emlékszem pontosan. Amikor mindenki végzett minden tárgyból, jött még a közös eredményhirdetés, melyre a magyar tanszék folyosóján várakoztunk egy kupacban és valami hirtelen ötlet nyomán egyszercsak elkezdtünk népdalokat, virágénekeket énekelni csöndesen, lehalkított hangon ott a félhomályban. Egyszercsak kinyílt a tanszékvezető ajtaja, kilépett Cs., mi elhallgattunk, ő pedig meglepve és mosolyogva annyit mondott: "Öröm hallgatni, hogy a hallgatók magyar népdalokat énekelnek." Aztán behívtak bennünket és igen, P. elégtelent adott nekem.
Az utóvizsgáról abban a helyzetben már szó sem lehetett júliusban, így végül szeptember harmadikában állapodtunk meg. A nyaram, mondanom sem kell, el volt szúrva, de a Tom Jonest kiolvastam. Aztán szeptember harmadikán levizsgáztam és ahogy mondani szokták, épp csak görbült az a jegy, de P.-nál ennél jobbra ilyenkor nemigen lehetett számítani. Egyébként őt addig is és azután is nagyon kedveltem, ha speckollt indított, mindig feliratkoztam és el is jártam lelkesen. Különös, de nagytudású ember volt, régen nem él már, tragikus véget ért sok évvel ezelőtt.

2. fejezet

Ez az "abgang" egyvalaki figyelmét biztosan felkelti: Floráét, akivel 1970 utolsó pár hónapját együtt töltöttük a kollégiumban, ugyanis szobatársak voltunk. Íme ott ülünk abban a bizonyos tanulóban, tessék pirosnak képzelni itt elöl azt a széktámlát és szürke mintásnak a harmonikaajtót, valamint az asztalon ott hever egy korra jellemző tárgy, hogy ne mondjam, kortünet: a Globus sertésmájkrém, amit hideg vacsora gyanánt rendszeresen juttatott minékünk a menza.
Flora az előző félévet Moszkvában töltötte, onnan származott a kezében lévő műanyagmajom, aki Lábán névre hallgatott, valamint az én ölemben ülő négerbaba (igen, akkor így mondták), akinek már nem emlékszem a nevére, lehet, hogy nem is volt neki. Ülünk ott a tanulóban 1970-ben, Flora ábrándosan néz, én meg vigyorgok (ma pedig ámulok, hogy tényleg hordtam én valaha ilyen rövid szoknyát??? az ekkora térdeimmel???)

Mivel a szobában nekem volt a legbrutálisabban csörgő vekkerem, a többiek általában engem bíztak meg ébresztéssel, különböző időpontokban kellett őket keltenem. Fennmaradt pár kis cetli nevekkel és rendelésekkel (a cédulán szereplő Ági persze nem én vagyok, volt másik is):

A vekker egyébként egy nagy, nehéz, szögletes orosz óra volt, nagymamám vette valakitől évekkel azelőtt és nekem adta, amikor Szegedre költöztem. Ez úgy csörgött, nem is csörgött, inkább zörgött, mint egy traktor, valami kegyetlen hangja volt. Ennek ellenére nem is egyszer előfordult, hogy a rettenetes csörgés ellenére mindannyian elaludtunk és amikor végre valaki késve felriadt, mindig kiderült, hogy az óra gombja nincs lenyomva, hanem szabadon lötyög, azaz végig ébresztett ő, amíg csak a rugója vissza nem forgott, mégse ébredt föl egyikünk sem.

Az a bizonyos tanuló pedig sok-sok átbeszélgetett óra és éjszaka tanúja volt. Ahogy emlékszem, a nyolc lány közül mi voltunk ketten Florával a leginkább éjszakai baglyok, a többiek általában sokkal hamarabb kidőltek. Mi pedig maradtunk és tanultunk - illetve kellett volna, referátumokat írtunk - illetve kellett volna, ő vizsgatanításra készült - illetve kellett volna, de amikor mindezekbe belefáradtunk, beszélgettünk. Aztán néha megpróbáltunk valahogy erőt venni magunkon és önfegyelmező eszközként például felmerült az ötlet (biztos nem az én fejemben!), hogy vegyünk vizet a szájunkba, akkor majd kénytelenek leszünk hallgatni. Vettünk. Pislogtunk egymásra és hallgattunk. Mindehhez körítésként tessék elképzelni egy csőszerű tanulószobát, a fejünk fölött éktelenül zúgó neoncsövekkel, körülöttünk a két szobában a nagy csöndben régen félájultan alvó szobatársakkal - mi meg ugye, szájunkban vizet tartva igyekszünk tanulni, írni, stb.
És akkor elkezdtünk levelezni. Így, a nagy újszegedi csöndben, vízzel a szánkban. Mutatok egyet a fennmaradt tárgyi bizonyítékok közül. A nevekkel persze most egészítettem ki, a párbeszéd előzménye pedig az, hogy már mindketten lenyeltük a vizet, mégis hallgattunk, a dialógusban pedig hellyel-közzel felsejlik az akaraterő, fogadalom és egyéb magasztos dolgok mélyfilozófiába hajló elemzése is, meg persze kettőnk eltérő nézete is e kérdésben. Ja, és a dokumentum abszolút hitelességét bizonyítja rajta a dátum: 1970. dec. 13. Hogy miért írtam oda annak idején, tán megéreztem, hogy negyven év múlva szükségem lesz rá?

F. Azért írok, mert nem beszélhetek.Á. Miért ne beszélhetnél?! Nem köt semmiféle átok tudtommal!F. Mert megfogadtam és elköszöntem tőletek. Különben is vizet vettem a számba!Á. Sokat ér, ha most már nincs benne! Ezt az erős elhatározást különben az élet egyéb területein is sikerrel alkalmazhatnád (ha akarnád)!F. 1. igenis, sokat ér, még többet, mint ha benne volna! Nem gondolod?
2. teljesen igazad van. Egyetértek, de pillanatnyilag ez minden.
[......]F. Nem kell sokáigbírnodvelemegyfedélalatt mert kéthónapmúlva márnemleszekitt, sőtmégannyisekell, és lehethogytöbbé nem látsz, hálátlangyermek.
[....]F. Nem gondolod, hogy további éjszakázásaink során akár versben is levelezhetnénk? (Hanemishexameterekben.)Á. Életemben egy sort se írtam le versben, ezt előrebocsátom. Antitalentum vagyok. Egyébként oké.F. Egyszer! Vörösmarty Szép Ilonkáját fejeztem be (a király visszatér és megtalálja a sírokat.)

És így tovább folytattuk még egyéb másolópapírokon levelezgetve az éjszaka közepéig, aztán nem bírtuk tovább és besurrantunk a saját ágyunkhoz, hogy legalább három-négy órát aludjunk reggelig. Ez így ment sok-sok este és éjszaka, ma már elképzelni sem tudom, hogyan bírtuk aztán nappal a gyűrődést.
Néha fellázadtunk és moziba mentünk. Akkoriban láttuk együtt a Tanár úrnak szeretettel c. filmet, meg a Rachel, Rachelt-t, no és Az élet dolgai c. francia filmet is Michel Piccolival és Romy Schneiderrel a főszerepekben, ez utóbbi élmény hatására én pár évig intenzíven Michel Piccoli-rajongó lettem.
Aztán valamikor januárban, vagy február elején Flora elment egy újabb félévre Leningrádba, de ez már egy másik év meséje. A világ pedig, mint tudjuk, olyan kicsi, hogy most, negyven év múlva itt vagyunk mindketten és egy közös blogba írogatunk.