Gyed Maroz

’79-ben Moszkvában teleltem, ösztöndíjjal. Lakást a Jugozápadnaja metróvégállomás közelében, diplomatanegyedben kaptam, nyilván véletlenül. Hajszálra ugyanolyan beosztású volt, mint a saját pesti lakásunk, csak a nagy szoba vastag üvegablaka plafontól a padlóig ért, és kellő intenzitással árasztotta a kinti hideget. Októberben még bőrszerkóban parádéztam a ”nyugati” cuccokat megbámuló bennszülöttek előtt, aztán a kinti szokást követve hosszúszárú gyapjúbugyit vettem a Danyilovka piacon, mint kiderült, éppen jókor. November 7-re havazott, később fagyott, még később olvadt és megint fagyott. Az úttesten felgyűrődött hóhegyek váltakoztak tükörré vált csermelyekkel, az autóbuszok és más gumikerekes járművek vidáman táncoltak a barázdákon. Naív kérdésemre, hogy jé, itt miért nem takarítják az utcákat, elnéző mosollyal közölték, miszerint sok az utca, a hó pedig minden nap esik.
Amíg tíz-tizenkét fok volt, persze mínuszban, a lakást tizenöt fokra fűtötték. Később hidegebb lett, ekkor már a tizennyolcat is mutatott a szobai hőmérő, legmelegebb a fürdőszoba volt, amit zuhogó forró vízzel lehetett komfortosítani. Éjszakára leállt a fűtés, szabadon áramlott a hideg az ablakkeretek mellett.
Magányos estén elődeim szekrényében rátaláltam egy óriási csomag gyapotvattára. A fele elég volt ahhoz, hogy körbe dugdossam az ablak legdurvább réseit, a másik felét éjszakára a becsukott konyhaajtó szigetelésére használtam. Nemcsak a huzat, hanem a százéves hűtőszekrény megrendítő zakatolása miatt sem jött álom a szememre.
Dolgozni metróval jártam, a végállomáshoz a marsrutka nevű társas taxival jutottam el. Tizenöt kopejkába került egy út, ettől kiakadtak ottani barátaim, mert az ő büdzséjüket végzetesen megrendítette volna ilyen rendszeres, óriási kiadás. Ötven rubel volt az ösztöndíjam, de semmit sem tudtam venni belőle, az iparcikkboltokban időről-időre feltűnt valami áru, de korántsem az, amire szükségem lett volna.
***
Egyszer aztán rámmosolyog a szerencse. Komoly megbízásom van rá, hogy vegyek autóporszívót, minthogy idehaza hiánycikk. Nem mintha Moszkvában dobálnák az emberek után, de nem lehetetlen megszerezni. A munkahelyen minden nap híre jön, hol, mi kapható éppen. Megsúgják, hogy szerdán a GUM-ban lesz porszívó. Belépek a műszaki üzletbe, már hosszú sor tekereg a pult előtt. Nem, még nem érkezett meg az áru, csak várják. Állok a sorban, többnyire férfiak között. Egyszer csak szatyros néni húzódik mögém. Szipog, sóhajtozik. Áll. Egyik lábáról a másikra, csoszog picit. Aztán megint áll, álldogál. Mögötte gyülekezik a férfinépség. A néni egy darabig csendben van, majd megböki a hátamat: Mire várnak itt? Mondom, hogy autóporszívóra. Erre felmordul, és kiverekszi magát a sorból. Tipikus bérsorbanálló…

Moszkvában sok időt vesz el a közlekedés. Ahogy már mondtam, a metró végállomásától iránytaxival jutok haza. Nagy öröm ér, amikor házunk földszintjén felfedezem a konyhakész áruk boltját, benne darált hússal, bontott csirkével, fagyasztott hallal, hússalátával, majonézes tojással, egyebekkel. Hosszú sor áll az esti órán, az eladó csaj a pultba hajlik, csirkecombokat rendezget. A mellére támaszkodik, arrébb taszigál néhány sülthús darabkát, majd a tejszínes dobozokat készül mértani rendbe rakni. Valaki a sorbanállók közül kétségbe esve kérdezi, mikor kezd kiszolgálni. Mire a nő: „Nem látja, hogy dolgozom?”
***
December 19-én utaztam haza. Az egész karácsonyi bevásárlást a népes család számára Moszkvában kellett elintéznem. Öt pár piros házicipő a kislány rokonoknak, három műanyag sakk-készlet a fiúknak, négy népművészeti faragással díszített kenyérvágó deszka a háziasszonyoknak, bicskák a férfiaknak, a legkisebbeknek néhány gyerekjáték a Gyedszkij Mirből. Pravoszláv egyházi zenét kapott a zuram, hanglemezen, amit ma már nem tudunk meghallgatni, sem áttenni digitális hordozóra, mert elveszett a gramofontű.