Dezső, 1984

Ezen a nyáron is, mint vagy huszonöt éven át minden iskolai szünetben, a Szent Gellért utcában nyaralt a család összes gyereke. Nagyapa a kertben bogarászott, Mami sütött vagy kompótot tett el, a nagyobbakat kiküldte a piacra zöldségért, ha éppen nem a SZUE-ban tempóztak Edit felügyelete alatt. Ő tanította meg úszni mindegyikünk gyerekeit.

Dezső sokszor elkísérte a társaságot a SZUE-ba, megbízott persze Edit pedagógusi tehetségében, mégis úgy gondolta, nem ártana még egy matektanárnak ügyelni a családi napköziben. Ahogy észrevették a medence szélén, az egyik kislány intett neki a vízből, a többieknek meg ezt mondta:”Na, itt az Anyu hapsija.”

A hapsi kiparancsolta a népet a vízből, bevárta őket a villamosmegállóban, csak akkor ült biciklire, amikor hiánytalanul együtt látta a csapatot. Másnap ebédre vártuk Dezsőt. Késett. Végre csöngettek, Edit rohant a kapuhoz. Nem Dezső, egy másik kolléga állt az utcán. „Rossz hírt hozok. Baleset érte a barátodat…” A töredezett elbeszélésből kihámoztuk, hogy egyik ismerősük építkezéséhez ment segíteni, felmászott a házfalhoz támasztott hosszú létrára, ami megbillent, ő hátrafelé a földre vágódott és szörnyethalt.

A temetésén a fél város ott volt. Tanítványok, barátok, sok rokon. A sporttársai a levegőben búcsúztatták, az MHSZ sárkányrepülői a sír fölött keringtek a szertartás végéig.