Hogy is volt?

1984 nyara

Kicsit éreztem, hogy a 80-as évek közepével inditunk. Valahogy akkor nemigen történt velem sok, inkább a 80-as elején és végén. Ezért elnézést, ha kicsit utalgatok előre és hátra..
1984-ben a férjem (3 éves házasok voltunk) másodszor szerződött ki egész nyárra (4 hónap) Nynémetországba, ugyanazzal a magyar szalonzenekkarral és ugyanoda, mint előző évben, egy az ÉszaKi Tengeren lévő nyaralószigetre. Én csak 4 hétre tudtam kimenni látogatni, mivel max. ennyi szabadságom volt, na meg ennyi időre adtak útlevelet, vizumot..

Szóval 84-ben másodszor indultam neki, kicsit több tapasztalattal, mint az előző évben. Ugyanis az akkori utazási irodák (kettő volt az ibusz meg a coopturist) nemigen voltak tapasztaltak német vonatmenetrendek ismeretében, igy először majdnem 2 napig és legalább 5 átszállással értem el a tengerparti városkát, ahonnan a komp indult a szigetre. Fiatalka voltam, de ennyi zötyögést senkinek nem kivánok..

Másodjára azonban a többi muzsikus kolléga rutinosabb feleségei elárulták a rövidebb úti megoldást: repülni Kelet-Berlinbe, majd busszal átmenni NyBerlinbe, és ott felszállni egy vonatra, aminek a végpontja a bizonyos tengerparti városka. Valóban gyorsabb volt az odafelé útam, a visszautazás azonban maradantó élményekkel szolgált..

Visszafelé ugyanis valami gubanc volt a csatlakozással és a (KBerlin) Schönefeldi repülőtérről induló gépet épp lekéstem volna, ha a földalattit (Ubahn) vagy a buszt használom.
A férjem családja jó barátságban volt (van) egy kelet-berlini német családdal, akikkel én is találkoztam előtte Mo-n, igy elintézték, hogy a papa, Werner elvigyen kocsival a városhatárról a repülőttére.

Ez elvben egyszerűnek tűnt, hisz a vonat KBerlinbe érkezett ugye nyugatról.. Ahogy behúzott aszerelvény az állomásra, hirtelen tucatnyi kutyás katona rohamozta meg a vonatot és minden leszálló ajtónál megállt egy-egy. Mit mondjam, irtó félelmetes volt, rögtön beugrott néhány háborús film, amiben a német katonák nem éppen nyuszi szerepet játszottak..
A kutyák hangosan ugattak, a vonatról pedig nem lehetett csak úgy leszállni, mert az ajtók központilag zárva voltak... Ugyanis a határőrség tüzetesen átvizsgált minden kocsit - alulról, hátha néhány elmebeteg lapul a kerekek közelében, aki át akar menekülni keletre:o) Ez persze mostmár viccesen hangzik, de tényleg nagyon átvizsgáltak mindent, végigrobogtak a folyosókon, alábújtak az ülések alá (plusz elemlámpákkal világitottak..)

Mikor befejezték a dolgukat, végre kikattantak az ajtók és a lihegő, nyelvlógató kutyák sora mellett, bőröndjeinket cibálva leszállhattunk.
Az útlevél vizsgáló rész egy kis helyiség volt, ahova betódult a vonat összes utasa, s mivel nem voltak sorok, a 2-3 útlevélkezelő ablak előtt óriási volt a zűrzavar.
Arra emlékszem, hogy igyekeztem valami ajtó közelében maradni, lévén augusztusi hőség volt, s fülledt helyiségben csak elájulni lehetett..

Végülis átvergődtem a vizsgálaton és kijutva a levegőre Werner már várt. Beültünk a Wartburgba és irány a reptér. Nem emlékszem meddig tartott az út, de kértem ha tud menjen a Fal közelébe, hadd lássam.
Annyit tudtam a családról, hogy a város szétválasztása anno nagyon megviselte őket (is), mert szinte a bérházuk előtt húzták fel, talán egy éjszaka alatt a Falat. Reggel felébredve tudták meg mi történt.. Arról nem is beszélve, hogy rokonok és jóbarátok kerültek a másik oldalra, akiket attól kezdve csak a Balatonnál nyaralva láthattak, mert oda a keletiek eljöhettek.
Werner magyarázott, mesélt, persze még annyi év után is sok keserűséggel, szomorúsággal. Emlékszem a szavaira: ezen az egészen soha nem fogjuk túltenni magunkat...

Valójában ennyi a történet..
1989 novemberében már Melbourne-ben éltünk és miközben a tévé előtt ültem,potyogtak a könnyeim látva a Fal lerombolását. Wernerékre gondoltam, az ő könnyeikre, örömükre. Amit remélni sem mertek, bekövetkezett, eltűnt az átkos határ. Ki gondolta volna akkor, 1984-ben, hogy minderre csak 5 évet kell várni?