Leköszönő szolgálati közlemény

Ez az utolsó szolgálati közlemény, több nem lesz, én most már valóban befejezem és elköszönök. Tudjátok, hogy korábban is tettem már erre kísérletet, amiből végül csak párhónapos szünet lett, ezalatt Bluemoon tartotta életben a blogot új témákkal, utólag is köszönet érte – no és persze Ti, akik továbbra is szorgalmasan írtátok a bejegyzéseket, így nem halt el közös játszóterünk.

Októberben lesz tizenöt éve, hogy elkezdtük. Tizenöt év nagyon szép, hosszú idő, és ha valaki elkezdi olvasgatni a blog tartalmát, láthatja, mennyire gazdag anyag gyűlt itt össze emberi életrészletekből és az emlékezet fiókjaiból előhúzott, felfedezett és közönség elé tárt történetekből, gondolatokból. Valamikor huszonhárman kezdtük, de ahogy teltek az évek, lassan megfogyatkoztunk. Néhány írótársunk végleg eltávozott a földi életből, írásaik azonban ittmaradtak örökre. Mások pedig lassan elmaradtak tőlünk, így az utóbbi évekre megmaradt gárda körülbelül nyolc fő lett, a „kemény mag“, akik többé-kevésbé állandóan, szinte minden feladott témáról adtunk közre gondolatokat.

A kezdet kezdetén még évszámok szerint idéztük fel az emlékeinket, aztán  áttértünk a tematikus ötletekre, és az évek folyamán egyre jobban megismertük egymást. Az utóbbi időben már valahogy mindig olyan feladatokat sikerült kitűznöm, amelyekről utólag megállapítottam, hogy ezek összességéből lassan már személyiségtesztet állíthatnánk össze bármelyikünkről, annyi mindent kiír magából mindenki. De ez nem baj, hiszen az embernél nincs semmi csodálatosabb, amint azt már a nagy görög drámaíró is megmondta.

Szép volt, jó volt, de nekem már semmi kedvem a folyamatos múltidézéshez, bármennyire is egyre inkább tudatosul bennem, hogy már csak múltam van, és a saját blogomban gyakran fel is használom az emlékezetem „adatbázisát". Viszont amit már végképp nem szeretnék, a tanítónéni szerepet. Bár a rámragasztott kategória, a bloganyja (így, egybeírva!) igazán kedves, de valójában tanítónéni voltam időnként (sokkal ritkábban, mint ahányszor kellett volna), és ehhez már semmi kedvem. Terelgetni, felhívni a figyelmet bizonyos, szerintem fontos határokra, én ehhez már fáradt vagyok, bennem az eredeti pályámhoz szükséges tulajdonságokból mára csak az ismeretátadás „kényszere“ maradt, de felnőtt embereket szabályozni, fegyelmezni már nem akarok.

Kedves Írótársak, köszönöm a tizenöt évnyi együttműködést, az élményt, amit a legkülönfélébb írásaitok adtak nekem, egymásnak, és persze az olvasóinknak. Mert voltak és vannak olvasóink, nem csak azok, akiket esetleg ismerünk, hanem sokan mások, teljesen ismeretlenek is, köszönjük nekik a látogatást, az érdeklődést, a kedves kommenteket.

Természetesen a blog megmarad, remélhetőleg a (virtuális) idő végezetéig, semmi nem vész el, olyanok leszünk, mint egy örök-antológia, olvasgatásra, emlékezésre, felfedezésre alkalmas felület. Nem válunk el örökre, mindnyájan továbbra is megtalálhatók vagyunk a saját blogunkban, emailben, bárhol, csak éppen itt nem gyarapítjuk tovább a világirodalom gyöngyszemeit. Minden  jót mindenkinek!