Lemondás a művészi pályáról

 

Ez a téma megint nagyon feladta a leckét nekem. Rágódok rajta majd három hete, és mérlegelek, mennyit ildomos elmesélni belőle.

A lemondás fogalmát gyermekként nem ismertem, nem éreztem, felnőttként is inkább csak visszatekintve érzem annak az alábbi történetet.

Az első, és talán egyetlen nagy lemondásnak tűnő dolog a gyermekkoromból, hogy esélyem sem adódott arra, hogy „zongoraművész” lehessek. A fizikai adottságaim bizonyára alkalmassá tehettek volna rá, a zene iránti vonzódásom is egyértelmű volt, s hogy az előadói képességem miként alakulhatott volna, erre ma már felesleges keresni a választ.

Írtam már régebben arról, hogy a bátyám félresikerült zongora tanulásának egyenes következménye lett, hogy engem a szüleim már meg sem próbáltak a debreceni Zenei Munkaközösség zenedéjében zongora szakra beíratni, úgy gondolták jó lesz nekem a harmonika is, ami a hatvanas években anyagilag elérhetőbb volt, mint egy pianino vagy zongora. Először egy kisméretű, majd később egy közepes méretű Weltmeister harmonikát kaptam. (Ma már egy Weltmeister harmonika ára is egy millió forint felett kezdődik.) A nagyobb méretre édesapám a Ruhagyárban varratott esőálló sátorvászonból egy védőhuzatot, ami igencsak praktikusnak bizonyult ősszel-tavasszal, amikor esőben kellett cipelnem az utcán sétálva, esetleg villamosra szállva a hangszert. Jóval nagyobb megterhelést okozott ez nekem 8-10 évesként, mint az iskolatáska cipelése.

Kifejezetten jól haladtam a harmonika tananyagban, viszont kevésbé volt kiváló a kottaolvasásom, amit ma már nagy hiányosságnak érzek. Évekig előttem járt zongora órára egy nálam pár évvel idősebb fiú, akinek az összes Schubert és Chopin darabját, Clementi sonatináit vágyakozva és titkolt bámulattal hallgattam végig úgy, hogy közben meg sem fordult a fejemben, hogy a szüleimnél kierőszakoljam a hangszerváltást, ami még akkor lehetséges lett volna.

Ez a fiú felnőttként az Árpád téri templom kiváló orgonistája lett. Gizi néni a közös tanárunk maga is kiváló zongorista volt, sokszor leült a zongorához, és ő maga is nagy kedvvel játszotta ugyanazokat a Chopin mazurkákat és Schubert impromtűket, mint Laci, én meg csak vágyakoztam e híres zeneszerzők darabjai után. Nekem maradt Mozart Török indulója, amit néha-néha majd hatvan év után úgy játszok el itthon a lányom zongoráján, hogy felteszem a laptopot a zongora tetejére, és elindítom a youtube-on Kocsis Zoltán felvételét, s hallgatva a darabot, az ujjaimat a billentyűk fölött futtatva Kistétényi Melinda-kaliberű művésznek képzelem magam. Még Melinda zenétől átszellemült mosolya is megjelenik rajtam.

Manapság már csak ennyit tehetek magamért, hogy elképzeljem, milyen lehetett volna zongoraművésznek lenni. A közönséget már oda sem kell képzeljem, nélkülük is tökéletesen elégedett vagyok.

A zongorajáték helyett pedig csak a róla szóló mesét tudom előadni. Szerencsére nincs bennem hiányérzet. A lányom ma is jól zongorázik, és az ő lánya, a legkisebb unokám ebben az évben – féléves várakozás után – sikeresen pályázott egy kiváló tehetségű zongora tanárnőhöz, akinél biztosan nagyon jó helyen lesz. Remélem legalább annyi örömöt fog találni a zongorázásban, amennyit én elképzeltem magamnak álmaimban.