Ez a téma megint nagyon feladta a
leckét nekem. Rágódok rajta majd három hete, és mérlegelek, mennyit ildomos
elmesélni belőle.
A lemondás fogalmát gyermekként
nem ismertem, nem éreztem, felnőttként is inkább csak visszatekintve érzem
annak az alábbi történetet.
Az első, és talán egyetlen nagy
lemondásnak tűnő dolog a gyermekkoromból, hogy esélyem sem adódott arra, hogy „zongoraművész”
lehessek. A fizikai adottságaim bizonyára alkalmassá tehettek volna rá, a zene
iránti vonzódásom is egyértelmű volt, s hogy az előadói képességem miként
alakulhatott volna, erre ma már felesleges keresni a választ.
Írtam már régebben arról, hogy a
bátyám félresikerült zongora tanulásának egyenes következménye lett, hogy engem
a szüleim már meg sem próbáltak a debreceni Zenei Munkaközösség zenedéjében
zongora szakra beíratni, úgy gondolták jó lesz nekem a harmonika is, ami a
hatvanas években anyagilag elérhetőbb volt, mint egy pianino vagy zongora.
Először egy kisméretű, majd később egy közepes méretű Weltmeister harmonikát
kaptam. (Ma már egy Weltmeister harmonika ára is egy millió forint felett
kezdődik.) A nagyobb méretre édesapám a Ruhagyárban varratott esőálló sátorvászonból
egy védőhuzatot, ami igencsak praktikusnak bizonyult ősszel-tavasszal, amikor
esőben kellett cipelnem az utcán sétálva, esetleg villamosra szállva a
hangszert. Jóval nagyobb megterhelést okozott ez nekem 8-10 évesként, mint az
iskolatáska cipelése.
Kifejezetten jól haladtam a harmonika
tananyagban, viszont kevésbé volt kiváló a kottaolvasásom, amit ma már nagy
hiányosságnak érzek. Évekig előttem járt zongora órára egy nálam pár évvel
idősebb fiú, akinek az összes Schubert és Chopin darabját, Clementi sonatináit vágyakozva
és titkolt bámulattal hallgattam végig úgy, hogy közben meg sem fordult a
fejemben, hogy a szüleimnél kierőszakoljam a hangszerváltást, ami még akkor
lehetséges lett volna.
Ez a fiú felnőttként az Árpád
téri templom kiváló orgonistája lett. Gizi néni a közös tanárunk maga is kiváló
zongorista volt, sokszor leült a zongorához, és ő maga is nagy kedvvel
játszotta ugyanazokat a Chopin mazurkákat és Schubert impromtűket, mint Laci, én
meg csak vágyakoztam e híres zeneszerzők darabjai után. Nekem maradt Mozart
Török indulója, amit néha-néha majd hatvan év után úgy játszok el itthon a
lányom zongoráján, hogy felteszem a laptopot a zongora tetejére, és elindítom a
youtube-on Kocsis Zoltán felvételét, s hallgatva a darabot, az ujjaimat a
billentyűk fölött futtatva Kistétényi Melinda-kaliberű művésznek képzelem
magam. Még Melinda zenétől átszellemült mosolya is megjelenik rajtam.
Manapság már csak ennyit tehetek
magamért, hogy elképzeljem, milyen lehetett volna zongoraművésznek lenni. A
közönséget már oda sem kell képzeljem, nélkülük is tökéletesen elégedett
vagyok.
A zongorajáték helyett pedig csak
a róla szóló mesét tudom előadni. Szerencsére nincs bennem hiányérzet. A lányom
ma is jól zongorázik, és az ő lánya, a legkisebb unokám ebben az évben –
féléves várakozás után – sikeresen pályázott egy kiváló tehetségű zongora
tanárnőhöz, akinél biztosan nagyon jó helyen lesz. Remélem legalább annyi
örömöt fog találni a zongorázásban, amennyit én elképzeltem magamnak álmaimban.
5 megjegyzés:
Mennyire megmaradt Benned ez a hiány, a zongora utáni vágyakozás, a művészet felé vivő útról a lemondás! Kár, hogy nem voltál rámenős a szüleidnél, s elmaradt a hangszerváltás.
Milyen különös is, hogy gyerekként mennyire másképp fogalmazódnak meg bennük a velünk történő dolgok, mint felnőttként. A gyerek elfogadja, és úgy tűnik, könnyen továbblép. De a Te történeted is rámutat, egész életünkre milyen erősen hat a gyermekorunk.
Azért szerencse, ha egész más is, de a tánccal sokat voltál színpadon🤗
A zongora csodás emlékem (na nem a saját klimpírozásom, egy év szolfézs után abbamaradt, mentünk Algériába, aztán nagyikám próbálkozott, elvitt egy jóhírű tanárnőhöz, aki hála az égnek felismerte az alkalmatlanságom 😂)
Anyukám, apai nagymamám, apám öccse is jól játszottak. De Laci nagybátyám kimagaslóan, mint egy igazi művész. Sose fogom feledni az Allegro barbaróját, a Kék rapszódiát. Csak ültem mellett és elvarázsolódtam, olyan hihetetlen jól, átéléssel és szenvedéllyel játszott.
rhumel
Érdekes párhuzam. Fiam zongorázni tanult, ameddig tette. Felnőtt fejjel árulta el, hogy valójában a szaxofon vonzotta volna. Négy évtized után teljesült a vágya. Hangszert kapott, tanárral tanul szaxofonozni.
Nálunk a nagy családban csak a nálam 16 évvel idősebb unokabátyám hegedült, de őt sem hallottam soha játszani. Viszont a fia kiváló népzenész lett, ma hegedűtanár és egész életében aktívan szerepelt az együttesével, sőt egy időben népitánc csoport zenekari prímása is volt . Őt hallgatni nekem is mindig nagy élmény volt.
Mick, nagy öröm lehet az ilyen beteljesült álom. Négy évtized múltán különösen. Ha csak a saját örömére fog szaxofonozni, már akkor is megéri időt fektetni a tanulásba.
Magam is így gondolom. Nem lehet az az eszköz olyan komplikált, csak bírni kell tüdővel.
Megjegyzés küldése