Valahányszor újraolvastam - pl. válaszadáskor, de nemcsak - bejegyzésemet, összevetve a beérkező többi vallomással, elfogott a címszót érintő példák utáni keresgélés tétova vágya : lehetetlen, hogy ne rejtőzködne mégis egy-két eset valahol, ami bizonyítaná, hogy nem vagyok olyan könyörtelen magammal szemben, mint amilyennek látszom...
Végül is Éva bejegyzése billentett ki a holtpontról : persze, a magasugrás! Valami, amit csak magamnak köszönhetek, makacs igyekezetemnek, hogy legyőzzem a testnevelés óra mélységes utálatát... Ebben szerepe volt Juci néni (a rendkívül emberi testnevelő tanárunk) iránt érzett hálámnak, hogy elfogadott olyan ügyetlennek, visszahúzódónak tornaórán, amilyen voltam egy-két kivirult, tehetséges osztálytársamhoz viszonyítva, akik vígan és könnyedén futottak, másztak kötelet, rudat, ugrottak távol és magasba, mintha a nehézkedési erő számukra nem is létezett volna! Én viszont nekifutottam ugyan, de a léc előtt megtorpantam, még akkor is, ha csak 60 cm magasan kezdtünk! Juci néni biztatott, de nem túlságosan, mintha lemondott volna rólam. Elhatároztam, hogy bebizonyítom neki az ellenkezőjét, s mintegy hálám jeléül, ajándék képpen meglepem vele.
Torna órás napokon reggel sokkal korábban felkeltem (pedig ez mindig nehezemre esett) és gyakoroltam a magasugrást a hátsó udvarban. Két boglya közé beszúrtam egy hosszú botot, ez lett a léc, amit át kellett ugranom, kezdve a nevetségesen kis magasságokon. Vállaltam a körülmények szülte plusz nehézséget, ugyanis ez a fajta "léc" nem esett le, ha beleütköztem, arról nem beszélve, hogy nem homokba, hanem kemény földre estem... Sikerült a 110-115 cm! Sokáig tartott, míg legyőztem a félelmet, amit a talajtól elrugaszkodás bizonytalansága keltett bennem, de keményen megdolgoztam érte, hogy még a vágyat is megismerjem, amit a levegőben lebegő pillanat után érezhettem. No és a megérdemelt büszkeséget, most már tudom, hogy legyőztem magam!
Hozzátenném még, mint sok más kortársam, hogy büszke vagyok fiamra és családjára, bár nem tudom pontosan, mennyi benne az én érdemem...
4 megjegyzés:
Jajj, Rózsa, úgy megölelném azt a kicsi Rózsát ezért a nagy bátorságáért, kitartásáért, küzdéséért. Igen, akkor lehet az ember igazán büszke magára, amikor saját magát és a félelmeit is le tudja küzdeni. Amikor bemegy egy víziszonyos a vízbe, és úszik, vagy..., de nem is kezdek újabb példákat keresgélni. Elképesztő volt gyerekként is az akaraterőd.
Tudom miről írsz, hisz nekem is volt olyan osztálytársam, talán nem is egy, aki megtorpant az ugrás előtt, mert félt a léctől, az eséstől.
Méltán lehettél büszke és elégedett magaddal, ha tudtál az lenni:)))
Köszönöm a nevében is, kedves Éva, a hajdani magam nevében! Volt egynéhány ilyen lépés az életemben, amikor "csukott szemmel a mélyvízbe ugrottam" legalábbis jelképes formában, hogy "lesz ami lesz", "egy életem, egy halálom"... Ráadásul eddig még életben vagyok.
Ez a kis kiegészítő egy nagy kiegészítő! Így legyőzni magát nem mindenki tudja.
Köszönöm, kedves Névtelen (Klári?...)! Nem kevés időbe tellett...
Megjegyzés küldése