Büszke, büszkébb, legbüszkébb???

Büszkének lenni valamikre, valakikre. Netán magunkra? Mikor, miért, milyen okból? Azon nyomban,  amikor megtörténik az a bizonyos büszkeségre okot adó dolog, esemény, teljesítmény, vagy később, jóval később, visszatekintve a múltba? A rögtön büszke voltam helyzetre  -nekem- nincs példám. Nosztalgiázva, visszarévedve ifjú koromra találok párat, de 10-15-öt összekaparni, az nem menne. (Lásd Rózsa feladatát)

Érdekes, hogy Ági új témáját meglátva egyetlen konkrét emlékem azonnal eszembe jutott. Talán mert nemrégiben szóba kerültek azok az idők, de egyáltalán nem büszkeség-témában. Unokámmal az iskolaváltásról, új suliba kerülésről beszélgettünk.

Nos, én az ötödik osztályt még Hetényben kezdtem. 1967-et írtunk.  Aki tudja milyen is volt egy falusi iskola a "Ratkó gyerekek" létszámával, az könnyen elképzeli a zsúfolt termet, a régi padokat, a középen tintásüvegnek való lyukkal, az olajos padlót, a vaskályhát a sarokban. Felsőben a szaktanárok egy része Pécsről járt ki, nem emlékszem rájuk, csak a csinos, szőke osztályfőnökre, aki az első napon szamárpadba ültetett. (hát járt a szám, kéretlenül, ez van. Negyedik gimiben is így jártam, bár nem egyedül voltam, de legelől, az első padban. 😂)
S mivel szüleim Algériában, nagyikám, a szigorú tanító néni úgy döntött, elég volt egy hónap a régi sulimban, októbertől irány a városi, jó hírű gyakorló iskola. A téli szén és fahordás, hólapátolás,  a hatalmas ház és az ő kora (62 éves volt) és ereje miatt, no és persze az én tanulmányaim sikeressége miatt határozott így. Hogy német tagozatba kerültem? (Annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz, ugyebár...) Hogy olyan tüke pécsi úrigyerekek közé, akik már német nyelvű óvodába jártak? Hogy 5-6 éve tanulták a nyelvet? Nagyimat ez nem nyomasztotta. 😋Az igazgató bácsinál meg kellett jelennem, alaposan kivallatott, meg,- és felülvizsgálta képességeimet, (amire emlékszem, hogy helyeslőn bólogatott, mikor az olvasást válaszoltam kedvenc időtöltésemként, viszont szemöldököt ráncolva csóválta a fejét, hogy fára mászom és ott olvasok), majd kegyesen beleegyezett, hogy náluk folytathatom az ötödik osztályt. Februárban pedig különbözeti vizsgát leszek köteles tenni a 3. és 4. osztályos német anyagból. (az első két évben valószínűleg az írás, olvasás, számolás elsajátítása volt a fontos, a német nyelvórák harmadiktól indultak). Természetesen az ötödikes némettel is haladnom kellett (alapok nélkül!!! - az algériai hónapok francia nyelvi hatásai után).
Akkor fogalmam se volt, ez mit jelentett, de ma erre a teljesítményre valóban büszke vagyok. Egy főiskolás tanárnőjelölt heti egy-egy órában (mindig este, 7 óra után) - az eredményt tekintve - nagyon remekül felzárkóztatott. A főiskola (!) neves tanszékvezető német tanárnője előtt sikeres vizsgát tettem, jelesre. Az év végi német jegyem is 5-ös volt. Szerénytelenség nélkül bevallom, az osztály egyik legjobb németese lettem már ötödik 2. félévében. De ez nem a szorgalmamnak volt köszönhető. 90 %-ban Anci néni, a német tanárunk érdeme, akit szívembe zártam örökre. Ja és hát minden nap volt német óránk...
Ezen az egy eseten kívül olyan okot a büszkeségre nem találok, aminek magam lettem volna a főszereplője. Sokszor voltam elégedett, az igaz. Jól tanultam, 9 éven át tiszta kitűnő bizonyítvánnyal zártam a tanéveket - ahogy már írta, talán Alíz, ez nem volt ok a büszkélkedésre, eleve egyértelmű volt számomra, a dolgom, a tanulás, ezt rendesen kell csinálni - kaptam valami kis bronz díjat Sárváron a verskezdeményeimért, meg ilyenek, de ezek a dolgok már ezer éve voltak és szóra sem érdemesek. Örülök és elégedett vagyok, mert mérhetetlen igazságérzetemet tőlem telhetően igyekeztem érvényre juttatni. Hogy kedves voltam sokakhoz, akiknek egy mosoly és egy jó szó is segített. És hogy jókat főztem😅. Meg helytálltam, mikor összecsaptak a fejem felett a hullámok. Amikor a kudarcaimat hátrahagytam, de próbáltam kihozni ezekből is a hasznosat, útravalót és tapasztalatot nyerve. Amikor súlyos veszteségek értek, akkor is velem született optimizmusomba "csimpaszkodtam". Mindezek valóban elégedetté teszik az embert? Nem is tudom. Inkább csak a belső derű megőrzésében segítenek. Hogy hibák, vétségek, hiábavalóságok és szerencsétlen történések ellenére érezzük, tudjuk, azért élni szép. És jó. Bármi is volt, van és bármi lesz még.

A büszkeség? Az más. Több és jobb, felemelőbb, elérzékenyítőbb és megfoghatatlanabb egy kis elégedettségnél. Büszkeség akkor tölt el, ha a szeretteimre nézek, ha rájuk gondolok és felsorolom magamban, mit értek el, mennyi nehézségen és küzdelmen át váltak csodálatos emberekké. Kiteregetni nem lenne helyes részleteket, ettől nem csak miattuk berzenkedem, magam se szeretnék kitárulkozni. De mindkét Aranyhajúm (igaz egyre több ősz szállal a dús hajukban) és az édesapjuk is sok minden tettel ott állnak a büszkeség-listámon.
Friss büszkeségeim a 4 unokánk. Most épp a legújabb ok a legidősebb sport eredménye országos versenyen, a 11. lett, 154-ből. És megyei első volt. Ma hallgattam ebédfőzés közben a szaxofon-gyakorlását, egyre ügyesebb, hát erre is büszke lehetek. A többiek se maradnak le bátyjuk, unokatesójuk mögött. 
A szüleimre pedig mérhetetlenül büszke lehetek. Apám határtalan tudására, a verseire, arra, ahogy orvosként betegeivel foglalkozott, Anyukám szépséges mosolyára és mindenre figyelő, óvó szeretetére, és ahogy szinte egy perc se kellett neki, hogy bárkivel megtalálja a megfelelő hangot. A szüleim mindketten olyan emberek voltak, akikre mindig emlékezni fog az, aki megismerte őket.

Amíg a többiek bejegyzéseit olvastam, elgondolkoztam, vajon miért szorult a mi korosztályunkba ennyi tartózkodás? Miért érezzük kimondatlanul is "cikinek", "gáznak", szerénytelenségnek, dicsekvésnek önmagunkról jót mondani? Miért furdal a lelkiismeret, ha mégis merészelünk megnyílni és kicsit büszkélkedni?

Szóval szerintem itt mi mindannyian büszkék lehetünk. Egy valamire biztosan: erre a mi közös blogunkra. Na jó, Ági azért legyen jóval büszkébb! 🥰🤗

Somlyó Zoltán:
A büszke szem...

A büszke szem az égre bámul;
a néma szájban titok él.
A büszke kéz, az összezárul;
a büszke szív, az nem remél.
 

Én feléd nézek két szememmel
s a szájam zárt, mert titka van.
S feléd lengetem két kezemmel
a szívem, amely nyitva van.