Úgysem hiszitek el, de én sose voltam büszke.
No, nem mintha nem lehetett volna okom rá.
De a büszkeség mindig távol állt tőlem, sőt taszított.
Inkább az örök elégedetlenség jellemzett.
(mégha el is értem valamit)
Mire is lehettem volna büszke?
Az önállóságomra, egész pici korom óta...?,
Iskolásként a csupa ötösökre, a "kitűnőségre"?
A jeles diplomámra?
Ezek mind magátólértetődő, kötelességek voltak
A 30 évnyi töretlen tanárságomra?
Ez is...
A lányomra méltán, de nem is sorolom az ő érdemeit, mert az övéik, nem az enyém...el se viselné
Az unokám is szerényebb mindenkinél, pedig...bőven van, mikhez gratulálnom neki (szerencsére azt el is fogadja ill megköszöni szépen)
***
Szóval én hadilábon állok ezzel a "büszkeséggel"...
Igazság szerint már a szótól is kiver a veríték.
1 megjegyzés:
Az elmúlt időnyomában:
Turi Tímea ezt írta
Turi Tímea: Philemon emlékezik
Amikor szükséged volt rám,
nem voltam itt neked. Ne haragudj.
De mérhetetlenül idegesített,
hogy a szomorúságot választod helyettem.
Tűzött a nap, minden felület
visszaverte a fényt: nem vettem észre,
ne haragudj, hogy tényleg szomorú voltál,
nem csak gyenge. Annyi mindenkink van,
és mi annyi mindenkinek vagyunk valaki:
amikor szükséged volt rám, nekem
terád lett volna szükségem éppen.
Klári vagyok
Megjegyzés küldése