Mi leszel, ha nagy leszel?

Mi leszel, ha nagy leszel?

 

Amikor kicsik voltunk, minden Mikuláskor gazdagon megrakott piros zacskóban kaptuk a nyalánkságokat. Természetesen Nagyikáék hozták kora reggel, mise előtt, mert Nagyapa  a csendes misén az orgonán játszott.
Egyik évben a piros zacskóhoz piros szárú töltőceruzát kaptunk, piros papírban várt a szaloncukor, és egy újdonság: a fehér krumplicukor átlátszott a cellofánon. Én még, mint a legidősebb, töltőtollat is kaptam, de ezt nem Nagyikáék, hanem az édesapám rejtette az ajándékok közé. Nagyon örültem neki!
Nem sokkal Mikulás után kifogytak a ceruzák, a tollamból kifogyott a tinta. Atyuskám akkor lehívott a műhelybe, és megmutatta, hogyan hozzam helyre az írószerszámokat. A töltőtollat használtan vette a Loyko nevű műszerésznél, el is vitt hozzá, hogy megnézzem a boltját. Nekem ott minden tetszett. Már a cégtábla is: az állt rajta, hogy Loyko, finommechanikai műszerész. Benn nemcsak a tollam, hanem ráismertem,  az otthoni barométer is javításra várt. Helyből elhatároztam, hogy én finommechanikai műszerész leszek, és mindenféle eszközt ki fogok javítani, ha behozzák. Tetszett az egyszerűen átlátható szerkezetek célszerű felépítése. Még nem tudtam szerelni, de már ismertem apukám műhelyéből a finomabb szerszámokat, fogókat, csavarhúzókat, össze tudtam rakni egy állványt a következő művelethez, szóval szorgalmas és figyelmes voltam, és büszkén számoltam be jó érzéseimről anyunak, aki finoman mosolyogva jegyezte meg, hogy majd meglátjuk.
(A Bölcs Bagoly sorozatban van is egy könyv: a Kalapács koppan. Én kértem meg az író Berkes Pétert, hogy élményszerűen mutassa be, miért hagy otthonos emléket  egy gyerekben  a házi szerelés.)
Később az énekkar ragadott magával. Fantasztikus volt egyszerre énekelni, mellettem az alt meg a mezzo csodás harmóniát hozott létre, ekkoriban ha szólót énekeltem is, az egész énekkar a kísérő hangszerekkel együtt a fejemben szólt. Már 56 volt, a barátaim szülőkkel együtt disszidáltak, a barátnőm kissé demens anyukájához egyedül jártam énekelni. Könnyezve hallgatta, még a szomszéd társbérleti szobából is megtapsolt az idős házaspár, ők is elvesztették egész családjukat a háború alatt, megértették a szegény néni bánatát meg a szívhez szóló dallamot. Egyszerűen adtam elő, nem virtuskodtam semmivel. A francia királylány dala volt a legkedvesebb számom. Az volt a jó, hogy mindenkinek örömet szereztem vele, és még én is jól éreztem magam közben. Ez volt a büszkeség? Nem hiszem. Belső élmény, most beszéltem róla először úgy-ahogy.

Igazán büszkén az utódaimat mutathatnám be. Sok jó képességet örököltek minden családi ágon. A nemrég született dédunokánk már négyhónapos korában zongorázott, üdvözült mosollyal kísérte magát. Anyja, aki mellesleg nyolc évig járt fúvós tanszakra (az első fellépéséről írtam egyszer, milyen szívhez szóló volt...), minden ma elérhető sportos tanulásra magával viszi. Hová jut majd, nem lehet tudni. A többiek  halmozzák a felsőfokú tudományukat, szerencsére mindegyikkel tudnak valamit kezdeni.