Elsőre az a különös találkozás jutott eszembe, (lehet, valahol már le is írtam ?), ami nem is volt találkozás igazából, hanem visszafordulás. Biciklivel siettem haza, még arra is emlékszem, hogy zsemlékért mentem a közeli kisboltba (sajnos már rég megszűnt). A kétezres évek elején lehetett. No persze az internet mindent tud, mindenre emlékszik....Tehát 2004.május 26-án, a délutáni órákban esett meg ez a találkozás, aminek révén, - közvetve persze- kezet foghattam József Attilával, Vámbéry Rusztemmel, Arthur Koestlerrel, sok- sok kiemelkedő elméjű emberrel, a recski társakkal...
Mert igen, bizony, akkor, ott, azon a tikkasztóan meleg májusi délutánon Faludy Györgyöt láttam meg az Álmosvezér utcában. Tovább is kerekeztem, hiszen hihetetlennek tűnt, hogy ott áll egy kis fa alatt D.Magdiék háza előtt. Pár méter után azért mégis megálltam, s visszanézve már tudtam, nem káprázat volt. Merészeltem odamenni hozzá, Magdiék épp hideg limonádéval kínálták az árnyékban.
(Magdi híres amatőr szavalója a városnak, irodalmi eseményeken, felolvasásokon sokszor szerepelt. Így Faludy aznap esti műsorát is ő vezette).
A költőfejedelem a 18 órakor kezdődő estre épp innen, a szomszédos utcából indult vendéglátóival. Szerencsémre nem volt otthon zsemle, és én is pont jókor, mondhatni a legeslegjobbkor pattantam kerékpárra. 😉. Igyekeztem nem zavarban lenni, hogy azért képes legyek kinyökögni pár értelmes mondatot is, de Faludy, a maga csodálatos közvetlenségével, kedves mosolyával egy szempillantás alatt vált számomra is Gyurka bácsivá. Rövidke találkozás volt, de feledhetetlen. Elmondtam, hogy Apámtól hallottam róla, még gyerekkoromban, a Villon versfordításokról, gyorsan elmeséltem, hogy Apának a háború utáni években volt szerencséje személyesen is találkoznia, beszélgetnie vele Pécsett, hogy "villonos" balladákat is írt. Pontosan már nem tudok visszaemlékezni minden szóra. A helyzet, a hangulat, a fények, az utca csendje viszont éles képként él bennem a mai napig. A kézfogás is. Mert Gyurka bácsi, mikor bemutatkoztam és nyújtottuk egymás felé a kezeinket, meg akarta csókolni az enyém....Jaj, isten ments, gondoltam, vagy tán még mondtam is. S míg kezébe fogta a kezem, én egy pillantra lenéztem a cipőjére. Hogy vajon tényleg nem visel zoknit?! Hát tényleg, igaz a legenda erről,- gondoltam aztán, és kicsit ki is nevettem magam, mivel törtem meg az idilli pillanatot.
Most ide viszont jól jött ez, címnek.
Van egy másik, az életem folyásában nagyon fontos találkozásom is. Érdekes , megint kicsit kapcsolódik D. Magdihoz. (akivel /már elköltözött Szegedre, évek óta nem láttam/, egyébként csupán jóismerősök vagyunk, hisz 12 éven át ugyanazon ovis csoport, általános és középiskolás osztály szülői értekezletére jártunk).
2002. májusa. Író,-olvasó találkozó volt a belvárosban, dedikálással a könyvesboltban, majd felolvasás, (D.Magdi által) és beszélgetés az íróval. Én szabódtam, nem igazán akartam elmenni. Bevallom azért, mert féltem. Annyira szerettem ezt az írót, annyira közel éreztem magam hozzá, annyi párhuzam és közös dolog volt kettőnk életében, évtizedes kapocsnak éreztem, s olyan volt nekem, mintha az öcsém lett volna. Egyszer anyai nagybátyám meg is kérdezte, de miért szereted annyira az írásait. Azt feleltem: mert ő a fogadott testvérem, csak nem tud róla.
Hát ezt féltettem. Mi lesz, ha csalódni fogok? Ha mégsem olyan ember, mint akinek képzelem?!
A lányom végül rábeszélt. S jól tette. Attól kezdve lett végre egy testvérem. Tényleg.
Szinte pár szóból értettük egymást, azonnal. Amíg élt (mert sajnos már elment örökre...) néha emailt váltottunk, telefonon beszélgettünk is keveset, főztünk együtt, kétszer, lecsót és zöldbabfőzeléket, lányomék a lakása közelébe költöztek, ha felmentem Pestre és belefért az időbe, párszor találkoztunk is. Szép emlékek. (Aztán egy téli reggelen felhívott a férjem, hogy ő mondja meg, ne a tévéből, a hírekből halljam, Iván meghalt.)
Az életünk megannyi fordulata, eseménye kiszámíthatatlan. Vannak váratlan találkozások, meg tervezettek is. Néha öröm, néha bánat kíséri ezeket. Így van ez, és nincsen másképp - hogy kedvenc írómat, fogadott öcsémet idézzem.
Mikor megláttam Ági bejegyzését az új témáról, ez a két találkozás jutott eszembe.
És még valami:
A "Talákozás egy fiatalemberrel" - el is olvastam, mert már alig-alig emlékeztem rá. Remek kis írás!
"… Hát mit tegyek?… hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett… én próbáltam… de igazán nem lehetett…
...... De látod… azért én igyekeztem… hogy legyen valami abból… amit neked megígértem…"
8 megjegyzés:
A három fotó egyikét nekem tetted ki? "Találkozás a szellemmel". Ő erősítette meg bennem a cinikus humort, amivel feltehetően születtem.
Bocsánat. Most rólad van szó. Két nemhogy népszerű, hanem zseniális szellemű emberrel találkoztál. Szépen és szívhez szólóan írtad le. Még jössz a folytatással igaz?
Írásodat köszönöm.
Ismét csak arra gondoltam: Endi írjon sokkal többet, próbáljon ki mindenféle műfajt!
És Bächer Ivánt én is szeretem (igy, a jalanben), ha nem is ismerhettem olyan jól, mint ti, hisz hol voltam én a kétezres évek elején... (ahol most...)
Mint Klárinak Karinthyt, nekem meg Ivánt tetted ki (nagy megelégedésemre) egy ritka jó, mosolygós felvételével. Ahogy Micket kértem egy nagyobb lélegzetű emlékezésre Váli Dezsőről, úgy szeretnék Tőled is olvasni egy részletesebb, közös emlékeket visszaidéző írást Ivánról. (Ha volna kedved hozzá...)
Nagyszerű napindító volt végigolvasni a "találkozásaidat".
Volt idő, mikor "faltuk" Karinthyt. Jó lesz újra elővenni, erre jutottam a képkeresés és a "Találkozás.." olvasása kapcsán. Szép szürkeborítós sorozat vár a polcon, ha a nyár unokáimat épp nélkülöző hetei következnek.
Én köszönöm az olvasónak🤗
Rózsa, olyan kedves vagy! Köszönöm szépen 🤗. Mellesleg, mindenféle műfajt?! Hihi. Alig van késő ehhez🤭. Egyébként gimis koromban verseket írogattam, egyik -másik egész jó. Még vmi bronz oklevelet is kaptam a sárvári diákköltők találkozóján. Próza?- , na az számomra kizárt volt, hogy erre vetemedjek. Iskolai dolgozatokat szívesen oldottam meg, verselemzéseket másoknak segítve,helyettük, az is jól ment. De se fikciót, se megélt élményeket , gondoltam én, sohasem fogok papírra vetni. Aztán egy éjszakába nyúló karácsonyi sütéskor, hirtelen leírtam, mi kavarog a fejemben. Szó szerint a sütőpapír szélére🤭. Csak úgy néha jól esik írni, azóta is. Itt a blogban maximálisan kiélhetem ezeket a "kényszereimet". Ennél több nincs bennem.
(Bocsánat a hosszú szövegelésért🥴)
Évikém, nem ígérem, hogy mostanában, de valamikor biztos beszámolok bővebben. Részben mert itt a nyár, unokázunk sokat, időm sincs, másrészt meg nehéz írni róla... Már kislányként is annyira vágytam testvérre. Felnőttként, mikorra már elvesztettem a szüleim még jobban szükségem lett volna egy testvérre. Aztán a sors megadta. Igaz csak lélekben, és "fogadottat", és olyan rövid ideig....szóval ez nem megy könnyen. Majd próbálom azért.
Megjegyzés küldése