Találkozásom a bálnával

 

Május 22-én kaptuk meg a „találkozások” témát. Azóta nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá, kiről-miről essen szó úgy, hogy ne érezzem diszkriminációnak annak a számtalan találkozásnak a kihagyását, amik talán fontosabbak voltak az alant említetteknél.

Az 50-es években született generációnak túlságosan is korán hozzá kellett edződnie a kényszerű találkozásokhoz. Ha jól emlékszem hat hetes koromtól már bölcsődés lettem, így anyukám helyett egész nap a gondozónénik viselték gondomat. Szerencsés helyzetben voltunk, mert a Kossuth utcai lakásunkkal átellenben, talán 50 méterre volt a Debreceni Ruhagyár bölcsődéje az utcafronton, bent az udvarban hosszan elnyúlva meg az óvoda. Előfordult, hogy az utcán csak kiemelt az apukám a babakocsiból, és az ablakon keresztül adott át a gondozónőnek, amikor késésben volt. Később meg a ruhagyár és óvoda közös hátsó kerítésén az óvónő öléből vett át nagy lendülettel, hogy az elhúzódó munkáját még el tudja végezni a kereskedelmi osztályon. Addig én jól eljátszottam a kimaradt anyagmintákkal, amiből a ruhagyárban soha nem volt hiány.

Óvodás éveim végére esett az első különös találkozásom olyan emberekkel, akikre nagyon rácsodálkoztam. Fehér köpenyben látogattak meg bennünket olyan nénik és bácsik, akiknek érdekesen sárgás-barna színű volt az arcbőrük, „ferdén metszett” a szemük, és fénylő fekete a hajuk. Mindenki csupa mosoly volt, még ölbe is vettek pár gyereket. Én már akkor is távolságtartó gyerek voltam, vélhetőleg nem igyekeztem túlságosan a közelükbe menni. Szerencsére képeim is maradtak erről a látogatásról, és így felnőttként úgy tippelem, hogy mongol küldöttség járhatott a Ruhagyárban, akik mellesleg az óvodát-bölcsődét is meglátogatták. Sajnos az édesapám életében nem tettem fel a gyermeki lelkemben bennragadt kérdéseimet, így aztán a fiók mélyén lapuló képek megőrizték titkukat.

Az első furcsa találkozást pár éven belül egy még furcsább követte. Korosztályom tagjaiból biztosan nagyon sokan látták azt a hatalmas bálnát, amit a Tóthfalusi téren állítottak ki. Emlékeim szerint akkora volt, hogy a fél teret elfoglalta. Persze utólag szembesültem vele, hogy úgy jártam, mint ahogy a kisgyermekek szoktak emlékezni nagyszüleik hatalmas kertjére, ami felnőve majdnem fele méretűre „zsugorodik”. A bálna sem volt olyan óriási, csak az én gyermeki emlékeim nagyították fel hatalmasra. Az interneten rá is találtam a bálnáról szóló cikkre, így tudom már biztosan, hogy a bálna 1962. március elején volt pár napig Debrecenben megtekinthető, 22 méter hosszú volt és 68,2 tonna súlyt nyomott. Egy biztos, hogy a mindenféle múzeumban látott apró- és nagyobb kitömött házi- és vadállat élményét túlszárnyalta ennek a Goliáth névre hallgató bálnának a látványa. Talán csak egy „földönkívüli” élőlénnyel történő találkozás tudna még nagyobb hatást tenni rám, aminek az én életemben már nem igen látom esélyét.

Nagy ajándéknak tartom azt a pár, szívemben máig kedves emlékként megőrzött találkozást, amelyek a Hajdú Táncegyüttessel történő külföldi utazásaink során estek meg velem. Még tartalmasabb emlékek lehettek volna ezek a találkozások, ha nem csak kezdő orosz nyelvtudással rendelkezem, hanem mondjuk egy angol „konyhanyelvi szintet” megütök. Így maradtak hátra olyan leveleim ezekből az évekből (Bulgáriából orosz, Török- és Olaszországból angol nyelvűek), amelyek lefordításában nálam idősebb táncostársaim segítettek, akik a gimnáziumban oroszt és angolt tanultak – hozzáteszem – szorgalmasan.

További szívet melengető találkozásaim már a felnőtt koromhoz kapcsolódnak. Nagy könyvtár rajongó voltam mindig is, de a rendezvények közül messze az író-olvasó találkozókat szerettem a legjobban. Polcz Alaine előadásán divatos szófordulattal élve mondhatnám, hogy még a csilláron is lógtak az emberek, de az előtér is tömve volt, sőt sokan kívül rekedtek. Én a szerencsések között egészen közelről hallgathattam végig magával ragadó előadását, és a végén át tudtam neki adni az otthon megírt levelem és egy saját nevelésű szép fokföldi ibolyámat egy nagy ölelés kíséretében. Nem kellett sokáig várnom a meleghangú levelére, amit máig őrzök.

Hasonlóan mély benyomást tett rám Schäffer Erzsébet is, akinek a Nők Lapja olvasói számos írását olvashatták az elmúlt évtizedekben. Őt a Nagytemplom melletti régi nagy Megyei Könyvtár egyik kisebb termében hallgattuk végig a barátnőmmel bő egy méter távolságból. Akik voltak író-olvasó találkozóján, azok megtapasztalhatták azt a közvetlen hangulatot, amit percek alatt megteremt a hallgatóságával. Úgy mesélt bő másfél órában, hogy minden történetének szinte személyes résztvevőiként érezhettük magunkat. Másnap a belváros egyik udvarában működő biopiacán még újabb órában élvezhettük természetes előadásmódját, mesélőkedvét.

Az „Erzsi” közvetlenségét fedezhettem fel Péreli Zsuzsával történő találkozásomkor is. A kivételes tehetségű gobelin művész nemcsak a fonal varázslója, de a mesélésével is nagyon el tudott engem varázsolni. Belvárosi tárlata megnyitóján bő óráig élvezhettük a társaságát, és a munkáit még jó ideig megtekinthették azok is, akik a megnyitón nem voltak jelen. Akkor vettem meg az egyik gyönyörű, legjelentősebb munkáit tartalmazó képes albumát, amit máig nagy becsben tartok.

Manapság a személyes találkozásaim ritkulnak, de az internet rohamos fejlődése magával hozta a blogvilág kialakulását. Bő tíz éve napjaim szerves részét képezi a megkedvelt és máig nagyon szeretett blogjaim követése, olvasása. Akik ismerik ezt a területet, azok azt is érzékelhetik, hogy lassan a kezdeti hatalmas fellendülést most egy bizonyos visszaesés követte, sokan abba is hagyták az írást, de általános, hogy jóval kevesebben tudják tartani a napi, heti rendszeres bejelentkezésüket. Ezek a különböző karakterű blogok egy dologban hasonlítanak egymásra. Bizonyos betekintést adhatnak a blogíró életébe, szinte együtt örülünk, vagy osztozunk sokszor a bánatban is, és drukkolunk ha kell az egyetemi felvételihez is, vagy a betegségből épp kilábalóknak. A magam részéről egy dolgot nem tudok megtenni, közönyösnek maradni. Manapság egyre kevesebb helyen olvasok személyes csoport találkozókról, de én még abban is bízom, hogy a covidtól távolodva még ezek is új lendületet kaphatnak.

A "Hogy is volt?" blog olvasóinak azt kívánom, hogy legyen részük minél több tartalmas és szívet melengető találkozásban, legyen ez akár személyes, akár virtuális formában történő is.