Elmúlt megint egy év

 

2022-ben is elég sok kellemetlenséget viseltünk el. Most, hogy a vége felé járunk, több probléma megoldódott, bár ezek nem is egy évhez kapcsolódnak. Valamikor elkezdődött, a mostani óévben véget ért, miközben újabb beszámolni valók keletkeztek az előttünk álló évet illetően, és lehet, hogy jövőre ismét szóba kerülnek  a most nehezen átlátható ügyeink. Például, hogy mennyi lesz a gázszámla, és miből fogjuk kifizetni. Ha marad minden, a napjainkban érvényes rendelkezés, spórolunk, talán meglesz. De ha nem?
Ó, ez a bizonytalanság saját életünk minden szegletében előjön. A lezáruló év minden hónapjában kellett orvoshoz mennünk a legkevésbé sem előre látható bajok miatt. A bőrgyógyászaton több hétig kezeltek, csak úgy, mint a szemészeten. A reumatológia szorgalmas látogatója voltam ebben az évben is. Háromszor estem el, mindannyiszor gyógytorna hozott helyre, előtte gipszelés és a többi, szórakoztató panasz, időpontkérés, utazás, várakozás, miközben a rákra is kaptam tovább a gyógyszert, napi egy tablettát. Szerencse, hogy nem kellett az onkológiára is bejárni. Na, csak egyszer-kétszer, meg a kapcsolódó vizsgálatokra. A jószívű főorvos a beutalókat az esztergomi kórház megfelelő osztályára állította ki, óriási könnyebbség, ha nem kell Pestre menni!

*

Meg is mutatom, mit mond erről a bejegyzésem borítóképe. Lányom a járvány miatti bezártság óta rajzolni-festeni tanul. Örömmel és eredményesen dolgozik, a fenti képet is tőle kaptam 2022 áprilisában, előbb mint levélmellékletet, majd annyira jó és egyedi műnek találtam, hogy bekeretezve egyik orvos kapta meg ajándékképpen.
Az esztergomi kórház hátsó bejárata néz erre az utcára. Följebb sétálva a Babits-múzeum elé jutunk. Nekem annyi minden jut eszembe erről az utcáról, és persze a kórházról, hogy novellát írhatnék (ha tudnék), ki mindenki találkozott sétái közben a proszektúráról kiszabadult árnyak élő változataival. Az árnyak szeme, a tekintetnek látszó levélformák színei, a kis felvilágló fények megnyugtatóak.
*
Utoljára - egy novemberi epizód után -, december elején voltam az esztergomi kórházban. Kalandos orvosi vizsgálatot kellett elviselnem, nem is Esztergomban, hanem Tatabányán, mert az egész megyében csak azon az egy helyen végeznek csontritkulás mérést. Betegszállítóval vittek egyik helyről a másikra, több más beteggel együtt. Mindenkit másik rendelőbe, meg is vártuk őket, én ültem legtovább a kényelmetlen furgon ülőpadján, mert Tatabánya volt a legmesszibb úti cél a lakóhelyemtől. Egy néni, fektetve a hátam mögött egy szállító-ágyon, nyögdécselt egész úton, más hangokat nem idézek... Kiderült, hogy rossz címre vitte a szállító, nem is ismerték abban az öregek házában a kórháztól jó huszonöt kilométerre, ahová be akarták adni. Hosszú lenne tovább mondani. A vizsgálaton túlestem, elindultunk vissza Egomba, a néni még élt, amikor kiszálltam. Jó lenne megtudni, mi lett vele szegénnyel.
*
Az évből ekkor hátra volt még a karácsony. Vásároltunk, terveket kovácsoltunk, ki minek örülne. Novemberi élmény, hogy vidáman, botra támaszkodva helyi boltokban szedegettem össze az apróságokat, amikor elestem az utcán, át a kocsiúton, keresztbe. Az orromat és a mellkasomat a két térdemmel együtt annyira megütöttem, hogy még most is fáj főleg az orrom. Egy orrfúvás kész nyavalyatörés. Kihívták a mentőket a körém csoportosult járókelők, egy fiatalember felugrott a kocsijára és vitte a hírt a férjemnek, hogy megtalál Egomban a sürgősségin. Ott röntgeneztek, nem tört el semmim, csak a zúzódások kínoztak.  
Egy héttel karácsony előtt kaptuk a hírt, hogy meghalt a vejem édesapja. 89 éves volt. Annyira elszomorodtunk mindannyian, szinte kedvünk se volt karácsonyozni. Összejöttünk mégis, de emlékezetes karácsony marad, ahogy az én édesapám elvesztése is karácsonykor történt.  Régebben, még 1995-ben.