2020. január 30., csütörtök

A Hármas és a Zengő

Tenger és vízimádó vagyok. Ha választani lehetne, a Földközi tenger mellé szeretnék újra születni.
És mégis, nekem a legszebb tája a világnak a Mecsek.
Az a szó, hogy hegy, azonnal egy réges-régi képet idéz fel:
Reggel van, kezd világosodni, a kinti fény beszűrődik a redőny résein. Apa felhúzza, ébredni kell. És az ablakból azonnal a Zengőre látok.


Ha kihajolok a párkányon, valahol ott van az iskolán túl a Hármas hegy, az én kedvencem. Mert olyan finoman hullámzik. Olyan mély, hamvas zöld. Olyan mint maga a zene, egy kedves, bús, dallam, olyan a hármas hullám, mint egy lágy zongorafutam.


Persze ezt csak most érzem/tudom, gyerekként csak szaladtam végig a járdán, pár háznyira laktunk az iskolától. S mit se törődtem a hegyekkel. Hisz' ott voltak napra nap, bizonyosságként.
Talán ez a jó, megőrizni az emlékképeinket úgy, ahogy akkor és ott láttuk? Vagy jobb lenne, már csak a későbbi nosztalgia "érdekében" pátyolgatni és erőteljesebben tudatosítani, ésszel, reálisan látva, nemcsak szívünkkel-lelkünkkel őrizni?
Milyen egyszerű is a boldogság, azok a pillanatai legalább is, amikre majd könnyes szemmel, meghatottan emlékezünk. Vajon abban a percben, amikor átéljük, tudjuk-e, hogy igen, ez olyan szép és olyan örömteli?! Jó lenne nem csak felidézéssel átélni újfent a boldog pillanatainkat...Ahogy öregszem, egyre inkább hagyom, hogy elragadjon az érzés, a felismerés érzése, hogy igen, ez most olyan csodálatos, sose felejtsem! Apró mozzanatok, hangulatok, egy-egy mosoly, egy féktelen, közös nevetés a gyerekekkel, tavaszillat a kertben, a jól ismert jegenye-susogás, a Balaton vihar előtti színei, megannyi kis öröm. Nem is kell ennél több nekem.
Miért is írom ezt ide a hegyekhez?! Mert életem első évtizede, legkorábbi emlékeim mind-mind a Mecsekhez kötődnek. 
Ahogy Apám írta:
"Fák és madarak
jelképezik még ifjúságodat
és ami voltál, azt a gyermeket
megőrizték a völgyek és hegyek."

Mennyire szerencsés is voltam, ennyire közel a természethez, milyen jó is, hogy nem a betontenger szürkesége, hanem a bazsarózsa, a nőszirom színei, a tölgyesek hűse, az erdőben a szamócaillat adtak keretet a gyerekkoromnak. Hálás lehet az ember a sorsnak, ha szerető családja van, ha körülveszik szeretettel. De mára már tudom, milyen fontos a tájhoz való kötődés is.
Ritkán járunk haza, (s nem is haza, hisz' a pécsi temetőbe visz az utunk) már messziről lesem, mikor látom meg az én kedves Hármasomat, meg a Zengőt.


4 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Olyan szép impresszionista, poétikus emlékezést írtál, kedves E. Jó, hogy újra megszólaltál.
Tudjuk-e vajon abban a pillanatban, hogy boldogok vagyunk? Vagy csak az emlékeinkben csapódik le a bizonyosság? Ezt a kérdést már én is feltettem párszor magamnak...

klaribodo írta...

Hét éves koromban voltam először Pécsen egy lelkigyakorlatos házban. Először láttam hegyet, és nem ettől, de nagyon boldogtalan voltam. A betonrengetegben boldogabb voltam. Így különböznek a sorsunk állomásai. Örülök szép, jó és derűs írásodnak!

Névtelen írta...

No igen, bevallom, a betonrengeteget is szerettem ám azért. Csak jóval később, gimnazistaként. Ez pont jókor volt, a belvárosban, mindenhez közel. :)
Gyerekként örülök, hogy a kert, a ródlipálya, a házunk melletti virágos rét adta a díszletet.
r.

Kriszta írta...

Sok nyáron másztuk meg a Zengőt az arborétumból indulva, a táborhelyünk a Te hajdani iskoládban volt, és igen, jó volt reggelenként a hegyek ölelésében ébredni :)