A másik irány a képek előhívása és nagyítása volt, de ezt Rhumel olyan élethűen leírta, hogy nem is részletezem. Nagyon szerettem a besötétített fürdőszobában lesni, hogyan jön elő a kép a papíron. Aztán óvatosan, csipesszel kivenni a fémtálkában lévő folyadékból és rázogatni, hogy száradjon. Érdekes, a Facebook, amikor felidézi az embernek az évekkel azelőtt betett képeit, ugyanezt a mozdulatsort mutatja a bevezető klipben..., szeretem látni.
A harmadik irány az rossz emlék. "Fiam, nem tudnál egyszer értelmes képet vágni? Ne grimaszolj!" - hallottam minduntalan, amikor fényképeztek. Utáltam.
De a fényképezést nagyon megszerettem, volt kiktől örököljem. Édesapám szenvedélyes és jó fotós volt, anyu mellette szokott rá erre, és érdekes módon ő nyert díjat egy fotópályázaton, egy soproni, Ikva-parti képpel. Sokáig kint volt a falon a szobában. Amikor aztán anyuval magunkra maradtunk, már kötelességszerűen is fényképezett, hogy megörökítse édesapámnak a kisgyerek-életemet. Fényképeket, módjával, de lehetett küldeni a börtönbe.
Ahogy nőttem, okosodtam, később sorban jöttek a "kötelező" gépek, egy Beirette volt az első saját, aztán maradva az NDK-soknál egy kicsit komolyabb Praktica (jó gép volt), majd hosszú éveken át a már félautomata Mamiya, és mindezek megkoronázásaként az igazi, a mindene állítható Zenit! Leszámítva, hogy másfél kiló volt, nagyon szerettem, ma is megvan még, de szegénynek nincs már jövőképe.
Az első digitális gépemet, egy kis Sonyt 2001-ben vettem, igen drágán, de már nagyon vágytam egy ilyenre. 2,1 megapixeles volt, ma a telefon tud 13-at. Aztán cserélődtek a Sonyk, ahogy egyre jobbak (és egyre olcsóbbak) lettek, mígnem ebben a kategóriában is eljutottam a vágyotthoz: egy Nikonhoz. Hűséges szolgálat után, szegény, itt unatkozik a polcon, mert, hát, már csak a telefon...
Eddig a gyakorlati-technikai része, most nézzük a fényképezés lelkét és az én lelkemet. A kettőnek mostanra már sikerült szinkronba kerülnie. Ha be kéne írni valahova, hogy mi a hobbim, biztosan ezt nevezném meg! Az alkotás, az öröm, a feladat, lehetőség a pillanat megőrzésére, és igen, önmagam megmutatásárais, hiszen amit és ahogy fényképezek, az én vagyok.
Közösségben nőttem föl, tehát eleinte ezeknek az alkalmaknak a megörökítése volt a cél, mert jó volt később együtt nézegetni a diákat, odaadni mindenkinek a kért papírképeket. Aztán ez a világ elmúlt, túllépett rajta a technika és ki is öregedtünk belőle. Hosszú szünet következett.
Úgy négy-öt éve, hogy a Facebookra elkezdtem föltenni az aktuális albumaimat, mára már szépszámú követőm van, szeretik a képeimet. Nekem meg öröm megmutatni, hogy merre jártam, mit vettem észre, és legtöbbször magyarázatot, akár történetet is fűzök hozzájuk. Sokkal könnyebb így lejárni a gyalogló penzumot, hogy valami célja, értelme is van a kutyagolásnak.
A biztató, kedves szavaktól megbátorodva előfordult már, hogy beneveztem fotópályázatokra, nem hoztam szégyent a családra :)
Mégis, a legnagyobb elismerésnek azt tartom, hogy amikor idén Pünkösdkor a fiatalok - nemcsak a mieink - egy gitáros flashmobot tartottak a Mátyás-templomnál, pár nappal előtte megcsörrent a telefonom: - Kriszta néni, fényképezel? - kérdezte-kérte a szervező. És ez így, jóval túl a hatvanon, nagyon megmelengette a szívemet. A képválogatás aztán ki is került az oldalukra, köszönetet mondva ott a fotósnak, ahogy illik. Aki pedig nem ismer, az dehogyis gondolta, hogy ezek egy néni képei! :)
Most már biztos vagyok abban, hogy egy egész életre szóló, örömteli és szép játékba szerettem bele, amikor édesapám először akasztotta a nyakamba a Reflektát.
8 megjegyzés:
Kedves Néni, gratulálok a pályafutásodhoz! Egyúttal csodálkozom, hogyan lehetséges ennyi okos fényképezőgép birtokában telefonnal fényképezni? Persze, tudom, csinál az jó képeket is, na de hol van a lelke?
(Meg ne bántódj, ez egy igazi kérdés tőlem.)
Nagyon így van. Ahol én jártam, amit én láttam, az egyszerre objektív és szubjektív.
Amit sajnálok a digitális fotózásban, ugyanaz, mint a kibertérbe való írás esetében. Látszatos, és nagyon sérülékeny valami. Ma van, holnap lehet, hogy nincs.
Klári, a telefonnak két nagy előnye van: könnyű és mindig kéznél van.
A lelke? Ez nehezebb kérdés, igen. A lelke, azt hiszem, az én vagyok. A pillanat meg én. De azért akartam már kézbe venni a rendes gépet is, amikor tudtam, hogy úgy megyek el, hogy fényképezni fogok. Csak aztán belefutottam egy váratlan technikai nehézségbe, az újratelepített gépemre nem tudtam letölteni a képeket. De megküzdök vele, és akkor újra életre kelhet :)
Mick, a sérülékenységben teljesen igazad van, félek is tőle.
A látszatos alatt nem tudom, mit értesz.
Virtuálisak a képek, nem tudom a kezembe fogni, mint a papírképet.
Kriszta, eltalálod majd, hol és hogyan kell beállítani az importálást. (Nálam a karakterek beállítása nem sikerül még a legtudósabb informatikusnak sem. Vannak ilyen bosszantó apróságok.)
Mick, de amilyen mennyiségben és tempóban fényképezünk, azt se filmmel, se tárolóhellyel nem lehetne győzni, ha igazi papírképek lennének. És én már nem is vágyom arra, hogy kézbe vegyem őket.
Igaz, a kisszobám falán van három képeslapméretű üveges képtartó, és oda mindig az aktuális saját kedves képeimet teszem ki, ezeket előhívatom a dm-ben. Habár a mindig az erős túlzás, mert kb. úgy évszakonként cserélem csak őket. Szóval, kicsit azér mégiscsak kell a papír :)
Biztos így lesz, Klári, csak foglalkozni kéne vele.
Megjegyzés küldése