A könyvek és én

Olcsó Könyvtár, karácsony - a könyvekről elsőre ezek a szavak jutnak eszembe.

Valamikor az 50-60-as évek fordulója táján egyik karácsony előtt apu egy hatalmas doboznyi Olcsó Könyvtár sorozatban akkoriban kapható könyvvel jelent meg - hogy hogyan szállította haza, elképzelni sem tudom, mert akkora volt a doboz, hogy az még a biciklijére sem férhetett fel. Ebből a sorozatból olvastam el a legtöbb klasszikust. Puhafedeles papírkötésű könyvek voltak, ennek megfelelően egyszeri elolvasás után is eléggé viseltes állapotúak lettek, hát még ha évente többször is kézbevettük őket, de ez senkit sem érdekelt, a lényeg úgyis a tartalom volt: a nagy magyar és világirodalmi klasszikus regények ugyanazok voltak a kissé zilált külsejű kicsi könyvekben, mint az elegáns kemény kötésűekben.

Rákosligeten a pedagógus szakszervezeti klubház termében körben a falakra szerelt polcokon elég gazdag könyvállomány volt, melynek darabjait Apagyi Bandi bácsi kölcsönözte ki minden hét meghatározott napjain ugyanúgy, mint egy rendes könyvtárban. Így olvastam ki például az utolsó, legalsó sorból egymás után a Verne-regényeket, vittem vissza a kiolvasott kötetet és máris vettem ki a következőt. No meg a Lányok évkönyvét, az éppen aktuális kötelező olvasmányokat, Dékány András regényeit, útleírásokat, Heyerdahl, Hanzelka és Zikmund könyveit és rengeteg mást is, általában mindig faltam a könyveket. A helyiséget egyébként a könyvtári órákon kívüli időszakban a zeneiskola is használta, ezért néhány tanévben oda jártunk a hegedűórákra, óra közben pedig, amíg a tanár másokkal foglalkozott, titokban tekintetemmel pásztáztam a kézreeső könyvespolcokat. Így néha ötleteket kaptam ahhoz, hogy  mit célozzak meg és vigyek haza a legközelebbi kölcsönzéskor.

A karácsony estékre úgy emlékszem, hogy amikor már minden lezajlott, az ajándékozás, meg a vacsora is, én betelepedtem egy sarokba és olvastam, természetesen az akkor kapott könyvet vagy könyveket. Mert könyvajándék mindig volt, az nem maradt el sohasem. A kislámpa alatt a sarokban kucorogva olvasás, a vadonatúj olvasmányba való teljes, külvilágot kizáró elmerülés, ez kivétel nélkül mindig hozzátartozott a Szentestéhez.

Egyetemi éveimben aztán főleg "kötelezően" olvastam. Az én két szakommal embertelenül sok kötelező olvasmány járt - és most nem a szakirodalomra gondolok, bár az is volt bőven, hanem a szépirodalomra, amiből minden szemeszterben több ezer oldalnyit írtak elő. Persze ezt sosem számoltuk össze, de ha csak a nagy, többkötetes regényeket vennénk, már azokból is kijönne pár ezer oldal, plusz az elbeszélések, drámák, versek. Az idő pedig mindig szorított, ezért rászoktam, hogy figyeljem, nagyjából hányadik oldalon tartok,  és így tudtam, jól állok-e vagy sem. Ez a szokásom egyébként aztán később is még sok éven át megmaradt, pedig akkor már semmi szükségem se volt rá, mert nem hajtott határidő vagy vizsga,  de alig tudtam leszokni róla.

Ma már alig veszek könyvet a kezembe. Ha mégis, akkor az olyan könyv, amiben utána kell néznem valaminek, vagy valamit ki akarok keresni belőle. Néha felbuzdulásból megpróbálkozom szépirodalommal, inkább csak saját magamra ráerőltetve, de ebben mindig csatát vesztek. Egyáltalán nem vonz már a fikció, nem köt le olvasmányszinten sem, most már kizárólag csak a tények, a dokumentált valóság érdekel. Amíg mindezek még könyvben is elérhetők, addig néha kezembe veszek még könyvet is.