Ami voltam, ma is vagyok - de mégse lettem az

Ez a rejtélyes cím csupán azt akarja jelenteni, hogy folytatom a sort, és én is pályám egy részéről mesélek. Nem mondhatom, hogy kitérőről, netán zsákutcáról, dehogyis; inkább egy párhuzamos útról. Általában az én elfoglaltságaim - a munka és a szívem szerint való ténykedés - mindig párhuzamosan futottak.

Eredeti végzettségem vendéglátóipari és idegenforgalmi üzemgazdász (a hetvenes évek közepén bármilyen bölcsészpályát az egyházi gimnáziumi érettségim helyből kilőtt). Leendő idegenforgalmisként nekünk emelt szinten kellett egy nyelvet tanulnunk, én az oroszt választottam. Szerettem is, jól is ment, a harmadévre már megvolt a nyelvvizsgám belőle. Végzősként lehetőségünk volt az idegenvezetői vizsgát is letenni, nosza, legyen meg, gondoltam. Természetesen, oroszra szólt az igazolványom abból is.

A Budapest Touristnál helyezkedtem el referensként, és a képzettséggel rendelkező belsősöknek lehetőségük volt idegenvezetőként is ténykedni. Évi egy utat lehetett vinni munkaidő terhére, a többit pedig a szabadság terhére, és mi - a mindig mozdítható belsők - adtuk a készenléti szolgálatot is, vagyis ha a kijelölt hivatásos idegenvezető valami miatt nem tudott elmenni, akkor (be)ugrani kellett és vinni a csoportot (volt részem ilyenben is).

Egy rövid, mélylélektani háttér: amilyen visszahúzódó, kettőt se szóló, izgulós gyerek voltam, később, felnőve, annyira szerettem emberekkel foglalkozni, addigra már gyakorlatot is szereztem és örömet találtam a csoportvezetésben, a szervezésben. És még fiatal is voltam, az utazás inkább élményt, mint gondot jelentett.

Tehát 1980 szeptemberében jött el az a pillanat, amikor felszállt velünk a gép Moszkva felé, egy csapatnyi rám bízott emberrel. Sikerült! Beleszerettem. Moszkvába is, az idegenvezetésbe is.
A lehetőségekhez mérten bejártam a nagy Szovjetuniót: számolatlan Moszkva-Leningrádot külön-külön vagy egy úttal, jártam Grúziában (érdekes, gyönyörű ország), Abháziában (fájó szívvel hallottam évekkel ezelőtt a hírekben, hogy lövik szét), voltam a Baltikumban (külön világ volt akkor is), és üdültem Szocsiban is (tudom, milyen kicsi a hegyek közé ékelt repülőtér, ahol az Alekszandrov-együttes gépe belefutott a tengerbe).

A társasutakhoz kétféle népség tartozott: az utasok és a partnerkísérők.
Az utasok olyanok, amilyenek. Azokban az években három cél vezérelhette az embereket egy orosz útra: kíváncsiságból, tudásvágyból, érdeklődésből látni akarta; elnyerte az utazást vagy jutalomból kapta; üzletelni akart. Mindegyik műfajjal találkoztam.
Az elsőre - máig bennem élők - egy nyugalmazott orvosprofesszor és a felesége a példa, neves műgyűjtők és mecénások az akkori időkben is, jóval túl a hetvenedik évükön. Az Ermitázst és a Tretyakov Képtárt akarták látni. Lenyűgöző tudású, belülről fénylő emberek voltak, az egész út légkörét meghatározták.
A nyerő csapat a sárbogárdi téesz szocialista brigádja volt, valami módon elnyerték az utat. Lelkesek voltak, kedvesek, természetesek, érdeklődők, hálásak, öröm volt velük lenni. Volt egy meghívásom is tőlük Sárbogárdra, kár, hogy aztán nem mentem el.
Aztán olyan is volt, hogy érkezéskor Seremetyevon működhettem közre az egyik utasnál fölvett jegyzőkönyv tolmácsolásában, amikor a magával hozott 450 db (!) nylon reklámszatyrot és 10 Trapper-farmert vették el tőle. No komment.
Egyszer volt még egy furcsa ember. Azt hitte, hogy az út szolgáltatásaiban az idegenvezető skalpja is benne foglaltatik. Egyéjszakás skalpja. Tanultam az életet.

A partnerkísérő..., jó esetben ő volt az út lelke, szerencsétlenebb esetben, háááát.... Volt közöttük nagyon intelligens, művelt, de akadt butuska is; volt vonalas vagy kicsit kevésbé az, szóval lutri volt, hogy éppen ki vár a repülőtéren, és majd lóg egész idő alatt a nyakunkon vagy éppen kedves segítség lesz. Mert nélküle egy lépést se. Előfordult nemegyszer az is, hogy az Intourist nem tudott magyarost adni, és oroszul küzdöttem végig az egész utat, és mindenhol fordítani kellett a magyarázatot is. Ma azt mondanánk egy ilyen helyzetre, hogy kihívás :)
De fiatal(ok) lévén, olyan csoda is volt, hogy a partnerkísérővel - aki történetesen egy kárpátaljai magyar fiú volt, és költőnek készült - mintha mindig is ismertük volna egymást olyan összhang és öröm volt a nyolcnapos út. Éjjel kettőkor még az Ezüst Nyíl étkezőkocsijában ültünk, hiszen annyi megbeszélnivaló volt, ettük a vacsoráról megmaradt lazacot, amihez utasaink hozzá se nyúltak,  és ő mesélt egy számomra addig ismeretlen világról, Kárpátaljáról. A partnerkísérőknek levelezniük nem volt szabad, soha többet nem találkoztunk. De költő lett, tudom :)

Annyi derűs, érdekes vagy izgalmas történetet tudnék mesélni az utakról, de már így is hosszú az írás és hol van még a vége!

Aztán 1986 tavaszán utolsó utamra zötykölődött velem a vonat Kijevbe, hogy azt is lássam. Semmi konkrét oka nem volt annak, hogy befejezzem, nem is volt előre eldöntve, egyszerűen csak elég lett belőle, elfáradtam.
Három nappal Csernobil előtt jöttünk haza...

Azóta már - hosszú kihagyás után - csak hazai vizeken folytatom önkéntesként. Egyházközségi zarándoklataink idegenvezetői részét viszem, ha hívnak az Idősek Klubja egynapos országjárásaira, felkészülök és vezetem őket. Városismereti séták vagy épület (templom) bemutatások, a legutóbbi éppen idén májusban.  A fészbukos fotóalbumaimban is a képekhez mindig ott a magyarázat, az ismertetés.
Mert ez is egy olyan bőr, mint a tanárság: nem lehet levetni :)

Úgy 35 év távolából