Szabadon

Családunk bája,
hogy nincs alapszabálya.
Ugyanez vonatkozik a napjaim beosztására.
Soha nem bírtam (gyerekként sem) az egykor divatos „Franklin-táblát”. Lehet, hogy Franklinnak bejött, nekem nem. Hogy egész nap azon tipródjak, hogy megfeleljek a piros pontoknak és a feketéktől meg ódzkodjam? Na nem! Semmi természeteset nem találtam benne.
Gimnazista koromból őrzöm egyik tanárunk által citált szállóigét (valamelyik magyar kutatónak tulajdonította): „Kétféle laboratórium van. Az egyikben patikatisztaság uralkodik, a másikban pedig munka folyik. Lehet, hogy a padlón beleakadsz egy dinnyehéjba, vagy fuszeklibe, de nem ez a lényeg.”  
Egyik kedvenc viccem egy karikatúra. Kopasz pasi ül az íróasztalnál, jobbra elvágólag és nagyságrendben sorakoznak a tűhegyesre faragott ceruzák, mellettük egy vonalban a radírok. A kép alatti szöveg: „Ki mondta, hogy én egy undok precíz vagyok?”
Mindezek ellenére munkámban a tökéletességet céloztam meg, tudván, hogy a legjobb akarattal se lesz egyetlen elkészült anyag se tökéletes. (Látott már valaki hibátlan könyvet?)
Ami pedig a napirendet illeti – jelenthetem, hogy mégis létezik, de fenemód rugalmas.
A saját köreimben ugyanis azt tanultam, hogy a jobbért a jót azonnal ott kell hagyni. Nemritkán élek ezzel az alapelvvel.
Az persze nem megy, hogy a reggeli gyógyszert este vegyem be, a vízhajtót meg éjszakára.      
Mindenesetre merev időpontok nincsenek.
A napindítás forró feketével és tájékozódással, internetbe való belekukkantással kezdődik, majd közel egy órás néma elmélkedéssel folytatódik, amikor szeretteimre, a világra, a természetfelettire, az ifjúságra, a vallásra, az ismerősökre, a családokra, a lelkek vezetőire, az elhunytakra és a világ zűrzavarai közepette élőkre gondolok. A téma nem nóvum. Posztjaimban bőven benne vannak.
Reggel misére járunk (mindig nyolc órakor kezdődik), hacsak közbe nem jön valami: gyerekvigyázás, más váratlan esemény. Utána valamikor reggeli.  Délben vagy később ebédelünk.
Közben olvasok, írok, ha jobb az idő sétálok, fotózgatok. Délután olykor unokázunk szükség szerint. Éltetnek a kis lurkók, de alapelvem: Ajtónk nyitva áll, ám nem ragaszkodunk a rendszerességhez a megjelenésben. Ha jönnek, mindig örülünk.
A napirendet nem érinti, mert kedvem szerint a szintetizátor elé ülök-állok, és kalimpálok rajta minden előzetes elhatározás nélkül. Amerre visz az ihlet, az emlékezet.
Megveszem a fülesbagoly rejtvényfüzetet, (Olaszmódra típusú agytorna), ha kivégeztem, kidobom. Elég bizarr.
Több-kevesebb rendszerességgel könyvet olvasok. A tévét nem igazán szeretem, nem szólítanak meg a szappanoperák, se a reklámok. A propagandát utálom, a sorozatokat kerülöm, a krimi nem az én műfajom. A mezzo csatornát szeretem, szeretem behatárolni, és ha lehet pontosan megfejteni, hogy az éppen hallott-látott zenemű kinek az alkotása.
Későn fekszem, mert hajnalban így is kidob az ágy.