Napirenddel vagy anélkül?

Amikor én még kislány voltam, iskolás, sőt nagyobb iskolás, felsős, meg gimnazista, akkoriban a reggeleknek az volt a menete, hogy miután a család feltápászkodott - mely tápászkodás főleg rám volt érvényes, a szüleim nem engedhették meg maguknak az időhúzást, vagy hogy kéressék magukat és a kelj már föl, fél hét van ismétlődő felszólításra még mindig csak dühös fal felé fordulással reagáljanak,  szóval, előbb-utóbb leültünk reggelizni a konyhában. Vajas- vagy zsíroskenyér volt a reggeli, rajta télen esetleg kis kolbászkarikákkal, máskor Mackó-sajttal, de leggyakrabban vajaskenyeret ettünk  lekvárral vagy mézzel, ehhez pedig általában pótkávéből készült tejeskávét ittunk. Ééés... mindeközben szólt a rádió, minden reggel, hírek, időjárásjelentés, zene. Ami ezekről a reggelekről feltétlenül eszembe jut, az a rádióból szóló zene:  Vörös Csepel, munkásőr-induló, Geier Flórián dala, gyermekkórus a reggeli tornáról szóló vicces dallal, Ifjú Gárda induló, hasonlók. A reggeleknek hangulata volt. Hogy ezekkel az aláfestő zenékkel tarkított hangulata? Hát kérem, akkoriban ezt kaptuk, ahogy ma mondják: ezt dobta a gép. Sok-sok évig, annyira, hogy én például közben kijártam az iskolákat. :) 

Reggeli nélkül nem indulhattam el az iskolába, ezt megszoktam. Általában tízórait is csomagolt Anyu, két vajaskenyér közé tett valamit, mondjuk sajtot és zöldpaprikát, de a legjobb az volt, amikor rántotta volt két szelet kenyér közt. Amikor kora délután hazaértem, már ott volt nálunk nagymamám és megmelegítette az ebédet. Ebédeltünk, aztán tanulnom kellett, meg hát ott volt a hegedű is, gyakorolni is kénytelen voltam, de ezt, ha csak tehettem, elblicceltem, nagymama nem volt szigorú, inkább hajlott a cinkosságra, szíve szerint bármit megengedett volna az ő egyszem unokájának. Napirend, na, olyan nála nem volt, legalábbis ha csak rajta múlt volna, akkor azt csinálok, amit akarok. :)

A hét hat munkanapja (igen, szombaton is volt iskola) hasonló rend szerint zajlott, de szombaton késő délután vagy estefelé takarítottunk. Anyu megkövetelte, hogy segítsek, kisebb koromban csak a portörlés volt az én reszortom, később aztán már mindent közösen csináltunk, hamarabb is végeztünk így. Nem szerettem takarítani, bevallom, egyik munkafolyamat se volt ínyemre, rendszeresen vitába bocsátkoztam ama kardinális kérdést illetően, hogy dehát miért kell a bútorok oldalait is letörölni? Merthogy szerintem azokon nem tud megállni a por. Így elvoltunk anyámmal, én próbálkoztam, ő replikázott, de mindig ő győzött, természetesen.

Hogy manapság nálam van-e megszokott rendje a napoknak, a hétnek, az életnek? Egyre kevésbé. De hogy ez jó-e, igazán nem tudom.