Ki a virágot szereti...

Az engem jól ismerők közt van, aki néha kijelenti: tudom, te nem szereted a virágokat. Ez  óriási tévedés, én csak a lakásban nem szeretek virágot tartani, sem halni készülő vágott, sem cserepes virágot. A kertben, a természetben tudok gyönyörködni a virágokban, de inkább maradjanak ott és múljanak el majd egyszer, lassan, úgy, ahogy az élet rendje kívánja, nem pedig mint pár napig tartó lakásdekorációs elemek. Ezen okokból nemigen szeretek virágot kapni, így aztán az a kép alakult ki rólam, hogy úgy általában nem szeretem a virágokat. Pedig dehogynem, csak a maguk helyén.

Gyerekkoromban sokféle virág volt nálunk a ház körül. A terasz betonkorlátjának teteje üreges "virágládák" sorának volt kiképezve, mindegyik szakaszból rövid vascső vezette ki a vizet. Ezekben a virágtartókban általában muskátlik virítottak, egyes években különféle színű petúniák. A ház körüli betonjárda mellé végig melegtűrő, igénytelen, mindent kibíró cíniát ültettek - máshol ezt legényrózsának, legényvirágnak, vasvirágnak is nevezik -  és emlékszem az őszirózsa késő nyáron virágba boruló foltjára is a kapu mellett. A nagyszoba ablaka alatt külön virágoskert volt, szimmetrikusan kialakított ágyásokkal, melyekbe minden évben másféle virágok kerültek: büdöskének nevezett bársonyvirág, szegfű, petúnia, estike meg tátika. Az ágyásokat pedig leggyakrabban a portulácska (más néven porcsinrózsa) szegélyezte.  De a virágoskertben a fő attrakció nem is virág volt, hanem egy fa, egy ezüstfenyő, amit egyik nagynénémtől kaptunk ajándékba az én születésem alkalmából, aztán velem együtt nőtt fel ugyanazon a helyen, a virágoskert közepén. Mindaddig, míg a hatvanas évek elején egy karácsony este egy tolvaj le nem vágta olyan térdmagasságban az egészet, de apu megmentette, mégpedig úgy, hogy az egyik vízszintes, hosszú ágat felfelé hajlítva hozzádrótozta a törzs csonkjához.  És attól kezdve a fa kötelességtudón növesztette azon a felfelé meredő ágán körbe-körbe a szabályos új ágakat, úgyhogy pár év múlva már nem is lehetett észrevenni a "csalást", tökéletes formájú,  a ház magasságán is túlnövő gyönyörű ezüstfenyő lett belőle.

A kis fenyő ott középen ekkor még ép volt

A betonteknőkben talán nagyra nőtt petúnia az a kócos tömeg

Ajándék-virágokra is emlékszem, adott és kapott virágokra. Például minden nyáron a szüleim házassági évfordulójára kardvirágot szereztem, hagyománytiszteletből, mert annak idején az esküvőjükön azzal volt díszítve a rákoshegyi templom oltára. Olyankor voltam bajban,  ha mondjuk, túl meleg volt a június és július 19-dikéig már elvirágzott a gladiólusz, de azért valahogy mindig megoldottam, ha másképp nem, akkor a két utcával feljebb lakó Stadler nénitől még tudtam szerezni.

Iskolás koromban Anyák napjára gyöngyvirágot, nefelejcset vagy tulipánt adtam, vagy esetleg mindegyikből 1-2 szálat, ez volt akkoriban a szokás mifelénk. Vajon van ma még a virágboltokban nefelejcs? No és az orgona! A május eleji gimnáziumi ballagások elmaradhatatlan virága, kazalszámra cipeltük be a ballagás reggelén, mert azzal díszítettük a tantermek tábláit és a padok szélét. Az utóbbi években rendre megállapítom április végén, hogy az orgona mostanság május első hétvégéjére már rég elvirágzik és rendszeresen, minden évben így van ez. Igaz, ma már talán nem is lenne igény rá, hogy ballagáskor ezzel a közönséges virággal díszítsék a termeket.

Kapott ajándék-virágra egyetlen egyre emlékszem, egy szál frézia volt. Kicsi, de milyen nagyon sokat jelentett...  :)