Felejthetetlen illatok

Korábban itt már megtárgyaltuk, milyen megszámlálhatatlanul sok szag- és illatélmény ér bennünket életükben, ezekből én is csak válogatást hoztam, mindent összeszedni úgyis reménytelen volna.

Gyerekkoromban a szomszéd néniék és más ismerős családok konyhájába lépve csapott meg mindig ugyanaz a jellegzetes illat, amit megnevezni nem tudok. Nem a főzés közben keletkező konyhaszag volt, hanem valószínűleg többféle fűszer keveredéséből összeálló, mindent átható illat. Ma úgy gondolom, azért jellemezte ez a lakások konyháját, mert akkoriban a legtöbb helyen nem légmentesen záródó fűszertartók voltak használatban, hanem a falra szerelt, illetve polcra sorakoztatott, fából készült dobozok, fedelesek ugyan, de a fűszerek illatát valamelyest kiengedték a légtérbe.

Nálunk otthon a levendulakölnin kívül más kölnivíz soha nem volt. A háztartási boltban lehetett kapni, hatalmas üvegből mérték ki azt a fél vagy egy decit a magunkkal vitt üvegbe, amiből aztán otthon anyu egy picike bakelittölcsérrel töltötte át a saját kölnisüvegébe. Illatszerek terén az "új" illatot számomra Aranka néném Chat Noir parfümje jelentette, ezt olyankor tapasztaltam meg, amikor néhány évente hozzánk utazott, illetve, amikor mi utaztunk apu szülőfalujába. Ott a házuk hálószobájában terjengett ez az illat, merthogy a háromszárnyas öltözőtükör előtt állt a parfümös üveg.

Ugyancsak ott, apám szülőfalujában éreztem először azt az illatkeveréket, ami a régi fűszerüzleteket jellemezte. Ennek összetételét se tudom meghatározni, volt benne minden, kávé, gyümölcsök, szentjánoskenyér, citrom, fahéj, meg még ki tudja, hányféle, ott kapható sajátos cikk illata. A nyers, szinte zöld szemeskávénak nem emlékszem, volt-e valamilyen szaga, de a házi pörkölésnek annál inkább. Amikor nagy ritkán nyerskávéhoz jutottunk, - rokonok hozták a Délvidékről - otthon pörköltük egy házi készítésű szerkezetben, olyankor az erős szag átjárta az egész lakást. De egyébként reggelenként a tejeskávénk pótkávéval készült,  vastag tabletták sora volt hengeresen begöngyölve piros papírcsomagolásba (retró-oldalakon időnként fellángol a vita, hogy ez Franck kávé volt-e, vagy Zamat pótkávé), és persze nem feloldódó cikóriatabletták voltak ezek, hanem fel kellett főzni  a tejjel együtt. A tejeskávémba kisgyerek koromban kenyérdarabokat vagy kiflikarikákat tettek, ennek is felejthetetlen illata volt. Azokat a reggeli tejeskávékat szerettem volna reprodukálni, amikor pár évvel ezelőtt sorra kísérleteztem a kapható cikória- és egyéb pótkávékkal,  de egyik sem hasonlított a régi ízre és illatra.

Nálunk a konyhában hosszú ideig megvolt a régi tűzhely, a festett virágos zománclemez-borítású  sparhelt. Téli estéken a tetejére raktunk néhány jó nagy krumplit, aztán amikor megsültek,  félbevágva, zsírral megkenve, hagymával ettük. Anyu teát is főzött hozzá, pici rumot tett bele és ennek az egésznek, a sült krumplinak, hagymának, rumos teának az illata betöltötte a lakást. A sparhelt sütőjében télen gyakran sütöttek tököt is, nem ilyen, ma divatos, narancsszínű kanadai tököt, hanem nagy, kerek, gerezdesen barázdált valódi sütőtököt. Apám feldarabolta, nagy tepsire rakta a szeleteket és az egész mehetett be a sütőbe. Hosszú ideig sültek a darabok,  jó sokáig  terjengett a lakásban a finom illat, igazi, hamisítatlan téli hangulatot árasztva.

Az iskolában az osztálytermekben olajos padló volt, a maga jellegzetes szagával. De a mellmagasságig olajfestékkel bekent falak is semmivel össze nem téveszthető szagot árasztottak a nyár végi festés után szeptemberben. Ilyenkor tanév elején az új köpenyünk is egyenszagot árasztott, a gyári textilkikészítés szagát, ami aztán az idő múlásával és a gyakori mosásokat követően lassan eltűnt. No és az új tankönyvek nyomdaszaga! Sőt, továbbmegyek: a bekötött könyvekre, füzetekre "rányalt" piros szegélyű címkék ragasztójának íze!

Talán hetedikes lehettem, amikor húsvéthétfőn egy fiú meglocsolt, egy olyan fiú, aki már egy ideje tetszett nekem és aki természetesen rám se hederített. Akkor, azon a húsvéthétfőn sem hozzám jött, hanem én voltam éppen látogatóban egy másik lánynál, tehát mondhatni, illendőségből kaptam a locsolást én is, ha már ott voltam, ugye... de az tény, hogy utána még sokáig felidézgettem az eseményt, minden alkalommal, amikor kinyitottam a szekrényajtót. Ott a polcon feküdt ugyanis az a korallszínű svájcisapka, amit azon a nevezetes napon viseltem és ugyan soha többé nem vettem föl, viszont szövetébe ivódva még hosszú ideig őrizte azt a jellegzetes illatot.

Nagymamám kertjében a szobaablak előtt egy hatalmas hársfa állt és amikor eljött az ideje, virágzott. Mindig undorodtam a hársfavirág szagától, ma se bírom elviselni azt a tolakodóan,  émelyítően édes illatot. Az akácvirágzást jobban tűrtem, még szerettem is, de a virágzó hársfákat ma is elkerülöm, amennyire tudom.

És voltak még a szappanok. A Baba, a Caola, a Levendula, meg a Kék-vörös pipereszappanok, ezek voltak az őskoriak, nagymamám különösen a Kék-vörös szappant szerette. A hetvenes években lassan kezdett gazdagodni a választék, jött az Amo, a Fa, az Atlantik, no meg a gyümölcsillatú szappanok, például a nagy sztár Zöld alma. Szovjetunióba utazáskor nem ártott belőlük párat bepakolni, mert egy-két ilyennel könnyebben meg lehetett nyerni a szállodai gyezsurnaják, hálókocsikalauzok rokonszenvét. Még később aztán begyűrűzött hozzánk a Lux, meg a Creme21, de ezek már tényleg a luxuskategóriába tartoztak.

Úgy terveztem, hogy röviden írok, mert tudtam, lehetetlen mindent összeszedni. Mégis hosszabb lett a tervezettnél, pedig  a leírhatónak csak töredéke jutott eszembe. Az illatok, szagok végigkísérik az életünket, és ahogy előttem már mások leírták, lépten-nyomon felidéznek olyan emlékfoszlányokat, melyek látszólag már feledésbe merültek. Aztán megcsapja orrunkat egy illat és egész váratlanul feltör az a bizonyos régi emlék, régi élmény, ami örökre összeforrt azzal az aromával.  Érdekesen vagyunk berendezve mi, emberek.