Berekfürdő

Egy igaz strandos bejegyzést azért írok még...
Karcagi születésű lévén, tőlünk nem messze, tizenkét kilométernyire van Berekfürdő. Itt már a harmincas években melegvízet találtak, gyógyfürdő is lett hamar, és strandot is csináltak. Volt melegvizes medence, egy kissé hűvösebb víz volt az iker medencében, és volt egy rendes nagy uszoda, aminek a felétől kezdett mélyülni a víz, ott a "Csak jó úszóknak" felirattól.
Szóval lehettem úgy két éves, és a család biciklivel gyűrte le a tizenkét kilométert, nekem persze úri helyem volt apám biciklijének a vázára szerelt kis ülésben, apám két karja között- biztonságban, tekerni se kellett, csak nézelődni és sikongani, amikor az apám az árokparton a bicikili csapáson ment  közvelenül a nagy, mély árok mellett, melyben a bereki medencékből leengedett gyógyvíz folyt valahová. Persze hazafelé engem rendszerint elnyomott az álom az egész napos fürdőzés után, nem is tudom apám hogy tudott vigyázni rám is, hogy ki ne essek a kis ülésből, meg kormányozni is. Dehát az apák már csak ilyenek-mindent megoldanak...
Na szóval strand. Legjobban az úszómedencét szerettem, mert annak normális hőmérsékletű vize volt, de így volt ezzel más is, és zsúfoltság volt a vízben, egymást érték az emberek, nem is tudom már mai ésszel, hogy hogy lehetett úgy meglenni, olyan tömegben. De ahogy visszaemlékszem, mindig, mindenhol sokan voltunk, sorban álltunk, tömeg volt...
No vissza az úszómedencébe! A víztől nekem kiázott a kezem, de még a talpam is, szépen beredősödött rajta a bőr, annyira, hogy menni sem tudtam. Így aztán rendszeres időközönként anyám kiparancsolt a vízből, mielőtt teljesen kiázik a bőröm. Persze erre a szigorra én azonnal elkeseredett bömböléssel válaszoltam, amit persze mindenki hallott. Anyám próbálta a feltűnést kerülni, csitítgatott, hogy így Klárika, úgy Klárika, kapsz fagylaltot, meg majd megszáradunk.  De hát egy síró gyerek akkor még nem volt olyan világszenzáció, hogy mindenki bele akart volna szólni a gyereknevelésbe. Kivittek megszáradtam, kisimult a talpam és kész.
Aztán amikor végre vissza lehetett menni a vízbe a nagy úszógumimmal  volt nagy boldogság, csapkodás, fröcskölés, kacagás.
Meg is jegyezte egy bácsi, Na nem félsz már a víztől Sárika?
Csak két dologban tévedett, nem Sárika vagyok, és nem azért visítottam az imént mert bementünk a vízbe, hanem éppen azért, mert ki kellett onnan jönni...

Ez jellemzi az én viszonyomat a vízhez. Nekem a búvárkodás, amikor több mint negyven évvel a fenti eset után  alkalmam nyílt megtanulni, egy olyan lehetőségét adta az életemnek, ami addig nagyon hiányzott. Sokat és sokáig vízben lenni.