Vizsgáztam és fogok is még

Jellemzően soha nem volt vizsgadrukkom, ebből a szempontból szerencsés vagyok. A szóbeli vizsgákon szerettem az első körben bemenni, akkor még csendben lehetett készülni a tételre, később már csak úgy, hogy közben valaki teljesen másról beszél. Amikor arra kényszerültem, hogy így készüljek, általában nem sikerült olyan jól, nem tudtam annyira a saját témámra figyelni. Az egyetem(ek)en szóbelin sosem buktam, írásbelin is csak kétszer, az egyik ráadásul szándékos volt, mivel utóvizsgázni lehetett, javítani viszont nem, nekem viszont jobb jegyre volt szükségem, mint amit akkor meg tudtam volna szerezni. De nem volt jó ötlet, mert végül az utóvizsgán sem sikerült igazán jól teljesítenem.
Szerettem párhuzamosan több vizsgára (általában kettőre) készülni, mert akkor nem volt annyira unalmas, és az egyik tantárgy felüdülés volt a másik után. A közgázon az első években nem is nagyon volt másra lehetőség, mivel voltak kötelező vizsgaidőpontok, jellemzőn karácsony és szilveszter között (annyira utáltam ezeket a vizsgákat, minden évben a karácsonyfa alatt kellett tanulni, amíg mindenki más pihent, legszívesebben megkínoztam volna azt, aki ezt kitalálta).
Magammal szemben általában maximalista vagyok/voltam, így a vizsgákra igyekeztem úgy elmenni, hogy minden tételt legalább egyszer átnéztem. De volt olyan tantárgyunk, amiből 2-3 tételről sem találtam semmilyen anyagot, pedig átnéztem több szakkönyvet és tanácsot is kértem már végzettektől, de esélytelennek tűnt. Na akkor volt egy kis vizsgadrukk bennem, hogy még csak véletlenül se azokat a tételeket húzzam ki.

A jogon volt egy nagyon emlékezetes vizsgám római jogból. A többszáz oldalas könyvből több mint 90 tételt kellett kidolgoznom, meg is tettem, és még tanultam is rá elég sokat. Sajnos a vizsga délután volt, én meg mindig is utáltam délután vizsgázni. A tanár elmondta, hogy mindenki három tételt kap (nem húz!), amiben ha van minimumtétel, azzal kell kezdeni, ha az nem megy, bukás. Ha megy, mehet tovább. Ha mindent tud a három tételből, akkor indul hármasról, és eldöntheti, jó-e a hármas, vagy próbál jobbat szerezni, de akkor bármit kaphat egyest is, ötöst is. Mivel a római jog tömve van latin kifejezésekkel, mi meg levelezős hallgatókként nem tanultunk latint, jól megszenvedtem vele. Nagy mázlim volt, hogy három olyan tételt húztam, amiben nem volt túl sok latin. Elmondtam szépen a három tételemet, azt mondja a tanár: eddig hármas. Mondtam, rendben, írja be. "De hát eddig mindent tudott" - mondta ő. "Eddig" - mondtam én, és boldogan hazamentem a hármasommal.

A közgázon az államvizsgán már csak a diplomát kellett védeni, az igazi nagy vizsga (komplex vizsga) jóval előtte volt. Egy nőgyűlölő tanár volt a bizottság elnöke, aki engem duplán utált, mert nem elég, hogy nő voltam, még tanítottam is egyetem mellett. Itt is igyekeztem az első körben vizsgázni, sikerült is, de úgy, hogy csupán negyed órám volt a három tételre készülni. A tanár mindenbe belekötött, időnként el kellett tízig számolnom, hogy ne szóljak valami nagyon durvát vissza, de így is be-beszóltam neki, amikor már kellőképpen elegem volt az alázásból és kötözködésből. Kb. egy óráig én vizsgáztam. Utána elmentem megnézni valami kiállítást és csak az eredményhirdetésre jöttem vissza. A többiek nagyon örültek nekem, és nem győztek hálálkodni, mert amíg engem kínzott, addig ők nyugodtan készültek. Majd vizsga közben lelesték a jegyemet a lapról, és mondták, hogy hármast kaptam. Ez óriási dolog volt, ugyanis egyetlen lány kapott ennél jobbat, őt valamiért nem utálta a tanár. Amúgy csak fiúk kaphattak négyest vagy ötöst. Azt is mondták a többiek, hogy voltak pillanatok a vizsgám alatt, amikor azt hitték, most fog kirúgni. Hát nem fogtam vissza magam, az biztos. Mindig is utáltam azokat a tanárokat, akik azt hiszik, hatalom van a kezükben és alázhatják a diákot csak azért, mert a katedra másik oldalán ülnek (állnak).

Az egyetemet már jó régen elvégeztem, de azóta is mindig tanulok valamit. Legutóbb nyelvvizsgáztam, angol felsőfok. Az írásbeli elsőre sikerült, a szóbeli sajnos csak negyedszerre. A legutóbbi néhány hete volt, és már úgy mentem oda, hogy lesz ami lesz, én nem kínlódok tovább, nem kötelez engem erre senki, csak magamnak akarok bizonyítani. Én meg tudom, hogy tudok angolul, nem érdekel, hogy ők ezt nem akarják elismerni (az bosszantott a legjobban, hogy mindhárom szóbeli vizsgán ugyanannyi pontot kaptam, mintha semmit nem fejlődtem volna a két év alatt). Tudtam, hogy nagyjából a születésnapom körül fogom megtudni az eredményt, ami szombatra esett. Már előtte egy héttel minden e-mail érkezésekor görcsbe rándult a gyomrom, hogy biztos az eredmény jött meg. Szerdán a kolléganőmmel éppen indultunk ki az irodából, ő dohányozni akart, én meg venni csokit, mert nagyon fájt a fejem, amikor az ajtóhoz érve pittyegett a telefon, jött az e-mail, hogy megvan az eredmény. Szóltam a kolléganőmnek, hogy irány vissza az irodába, meg kell nézni (telefonon túl macerás), és azt is mondtam: már nem fáj a fejem. Viszont remeg a kezem és a lábam, alig bírok menni. Nagyon nehezen kattintottam rá az eredményre, majd amikor megláttam, hogy sikerült, felvisítottam örömömben. Aztán mondtam, ezt meg kell ünnepelni, menjünk, vegyük meg azt a csokit :). De alig bírtam elindulni, még mindig remegett mindenem, és az ajtónál már sírtam. Annyira megkönnyebbültem, hogy azt elmondani nem lehet. Végre megvan az a fránya nyelvvizsga. Mennyi időt, munkát és pénzt feccöltem bele? Nem tudnám megmondani. De sikerült, és hamarosan a bizonyítvány is a kezemben lesz :).

Legközelebb valószínűleg valamilyen e-learninges oktatás után lesz vizsgám interneten keresztül, azt hiszem, jelenleg éppen két kurzusra vagyok feliratkozva (nem kértem, kötelező). Minden évben van legalább egy-két vizsga, tavaly a közigazgatási szakvizsga vette el nagyon sok időmet, de már idén is volt e-learninges vizsgám. Szerintem már el sem tudnám képzelni tanulás és vizsgázás nélkül az életemet.