Rémes vizsgák

Rossz vizsgázó voltam. Kínlódtam az anyaggal is, akármennyit tanultam, sose éreztem, hogy meg is tanultam, ettől persze, ahogy közeledett a nap, egyre inkább pánikba estem, úgyhogy nem csoda, ha nekem a vizsga reggelén már minden bajom volt, fájt a fejem és úgy általában is minden tekintetben halni készültem.  Így aztán a legtöbb esetben azt se tudtam nyújtani, amit pedig elsajátítottam. 

A köreinkben terjengő, esetenként egymásnak ellentmondó alapszabályokat vagy betartottam, vagy nem, de általában nem. Ilyen volt például, hogy utolsó nap már nem érdemes tanulni, mert amit addig nem tanultál meg, azt ugye...  De én bizony tanultam utolsó nap is, részint mert általában sose értem addigra az anyag végére, részint mert mindig találtam olyan anyagrészt, amit úgy gondoltam, nem ártana még egyszer átvenni.  Másik "jótanács" volt, hogy utolsó nap tanulás helyett ajánlatos kikapcsolódni, például moziba menni, mondanom se kell, ezzel sem éltem soha.

Egyetlen egyszer követtem el azt a kapitális hülyeséget, hogy a vizsga előtti éjszakán egyáltalán nem aludtam. Akkor még voltak az egyetemen csoportok, nem egyénileg mentünk vizsgázni, hanem a megadott vizsgaidőpontokra a csoport jelentkezett és jól emlékszem, abban a vizsgaidőszakban eléggé szerencsétlenül osztottuk be a vizsgáinkat, aztán mire erre rájöttünk, hiába mentünk fűhöz-fához, már nem lehetett változtatni.  Ny. professzor úr annyit hajlandó volt segíteni, hogy a vizsga előtti reggelre behívta a társaságot konzultációra, ahol végigkérdezgette a fontosabb részeket. Ami engem illet, ez volt az egyetlen tantárgy, amihez igazán volt tehetségem és az anyagot gyakorlatilag már a félév folyamán  betároltam, a konzultáción szinte csak én válaszolgattam,  a prof. a végén meg is jegyezte, hogy "magának már vizsga nélkül beírhatnám a jelest". Nagy kár, hogy nem tette, mert én címeres ökör aznap végigrágtam magam az összes tételen úgy, hogy hajnali négyre értem a végére, akkor meg már úgy éreztem, nem érdemes lefeküdnöm, mert  nem tudok reggel fölkelni.  Hideg zuhannyal, kávéval, meg a tetőteraszon való tornával próbáltam összeszedni magam, de egyre rosszabb lett, mire az Ady térre értünk, már totálkáros voltam. Lehet találgatni, ötöst kaptam-e, de megmondom, négyes lett a vége és tényleg nem is  hibáztattam Ny. professzort,  mert utólag már tudtam, ez a saját hülyeségem eredménye volt. Soha többet nem virrasztottam vizsga előtt.

Ennek ellenére időnként kirúgtak,  mégpedig öt év alatt háromszor.  Ezek közül az egyik nevezetes időszakra esett: akkor volt Szegeden a nagy árvíz (persze nem az 1879-es, hanem az 1970-es), ettől mindenki zaklatottan járt-kelt. Mi, diákok azért, mert az egész vizsgaidőszakban ide-oda vetődtünk, aki tudott, hazamenekült tanulni, aztán visszajött vizsgázni, ugyanis fejünk fölött lebegett a kollégium Szabadkára való kitelepítésének lehetősége attól függően, hogy Újszegedet elviszi-e a víz, vagy sem.  A férfi tanárokat pedig éjszakánként kirendelték a gátra, ők ettől voltak kimerültek, szóval, nem volt valami ideális vizsgaidőszak az az 1970 május-június. 

Mindez persze nem indokolhatta azt a mulasztást, ami az én csúfos bukásomhoz vezetett, nevezetesen, hogy nem olvastam el a Tom Jones című iszonyat terjedelmes és iszonyat unalmas Fielding-művet. Mindenki tudta, hogy P. tanár úrnál az ilyesmi főbenjáró vétek és bármennyire is hihetetlen, mindig  kiszúrta, ha a delikvens nem olvasta  el valamelyik kötelezőt.  Természetesen nálam is rájött, kész. Ez június legvégén történt, utóvizsgára már nem volt lehetőség máskor, csak szeptemberben, legott meg is állapodtunk a szeptember harmadikában, én pedig képzelhetni milyen szép reményekkel távoztam budapesti otthonomba. Az egész nyaramat befelhőzte a világirodalom újbóli tanulmányozása, rekkenő hőségben, a nyugágyban fetrengve olvastam ki azt a nyüves Tom Jones-t, hogy aztán szeptember másodikán, még mindig kánikulában leutazva Szegedre és már csak az Irinyiben kapván helyet sokszemélyes szobában, egy nyikorgó emeletes vaságyon, világító mennyezeti lámpa alatt, folyton ismétlődő villamoscsörömpölés zaja mellett szenvedjem végig a vizsga előtti  estét és éjszakát.  Horror volt, csak annyit mondhatok, és amint azt előre sejtettem, a vizsgajegy is csak épp hogy görbült, P.-nál ez így szokott lenni utóvizsgán. 

Azt azért el kell mondanom, hogy főleg a szóbeli vizsgák voltak számomra félelmetesek, az írásbeliken sokkal jobban teljesítettem. Csakhogy akkoriban egy-két zárthelyit leszámítva nemigen voltak írásbelik, nem volt még divat a tesztírás. A mai módi lenne igazán nekem való, amikor nagyrészt írásban, tesztekkel mérik föl a diák tudását, ez már inkább menne nekem.

Puskát csak az írásbelikhez szoktam készíteni,  de nem emlékszem rá, hogy valaha is használtam volna bármelyiket. Pedig mindig megírtam, mégpedig vékony másolópapírra (tudja-e még vajon valaki, mi az), mert az kicsi helyet foglalt el.  Általában harmonikaszerűen hajtogattam össze keskeny csíkra, az elhelyezése pedig külön tervezést igényelt. Én ugyan igazi miniszoknyát sose hordtam, de térd fölé ért a szoknyám, aminek az alján a felhajtás belső felületére nagyon praktikusan fel  lehetett erősíteni a keskenyre összehajtogatott papírt és a pad alatt könnyen lehetett (volna) kezelni. Már persze ha az ember el tudja olvasni az icipici betűket. De ha nem is került sor a használatára, az ilyen segédeszköznek már az elkészítése is garantálta, hogy minimum egyszer végignyálaztam az anyagot, hiszen anélkül nem tudtam volna a puskát se megírni, tulajdonképpen ilyen megfontolásból dolgoztam rajtuk mindig.
Egyetlen egy puskázásra emlékszem, de annak az előkészítése kollektív munka volt az egész évfolyam magyar szakosai hasznára. Régi magyar irodalomból írtunk évfolyamzárthelyit  az Auditorium Maximumban. A mosdók, ahová a szabályok szerint zh. alatt egyszer ki lehetett menni,  közel voltak a terem ajtajához és gondos kezek a hatkötetes "spenót" (vagyis A magyar irodalom története I-VI.) megfelelő köteteit a női  és a férfi mosdó előterében is elhelyezték egy-egy sporttáskában.  Balassival kapcsolatos volt a tétel és amikor elakadtam, mert már végképp nem jutott eszembe több műve, amiről még írni lehetne, leadtam a lapomat, kimentem, belenéztem az illető kötetbe Balassinál, gyorsan megjegyeztem a hiányzó címeket, aztán máris vissza a terembe. A hallgatóság ki-beközlekedése nem volt annyira túlzott, hogy K.S.I.-nak feltűnt volna, szépen  bevált a megoldás. :)

Voltak persze vizsgázással kapcsolatos szokásaink, babonáink, ezek közül egyre különösen emlékszem: ha a szobából valaki vizsgázni indult, az ajtóig kísértük, majd pedig - tessék figyelni! -  háromszor utánaköptünk, de neki nem volt szabad hátrafordulnia, mert akkor érvénytelen a varázslat.  Nem emlékszem, hogy bármikor is elemeztük volna, volt-e hatása a hókuszpókusznak, vizsga után utólag ez már senkinek se jutott eszébe, de azért legközelebb megint eljátszottuk ugyanezt.

Amikor aztán felnőttem, konkrétan negyvenéves koromban újra beültem az iskolapadba. Egyetlen aggályom volt, hogy vizsgázni is kell, de elhatároztam, majd az első félév végén meglátom, bírom-e a vizsgákat és legfeljebb abbahagyom.

Eljött a félév vége és megkezdődött a vizsgaidőszak. Az első vizsgára teljesen nyugodtan érkeztem, a félhomályos folyosón ott tolongtak az osztálytársak, tájékoztattak, hogy a prof. hármat hív be egyszerre, hamarosan ki kell már jönnie az elsőnek. "Na és ki megy be utána?" - kérdeztem, mire mindenki hátrálni kezdett, egyik se akart még bemenni.  Húsz évvel azelőtt én se törtem ilyenkor magam, halogattam, ameddig lehetett, miközben a gyomrom egy merő görcsben szorult össze - de most, ahelyett, hogy én is besoroltam volna a hátrálók közé, azt mondtam, "akkor én bemegyek, jó?" Mindenki örült, én meg, amikor nyílt az ajtó, bementem. Így vizsgáztam végig a hat szemesztert,  izgalom, fejfájás és gyomorgörcs nélkül, könnyedén, és ezen én magam voltam legjobban meglepve. Később rájöttem, hogy ennek a nagy változásnak valószínűleg legalább két oka lehetett. Az egyik, hogy nem volt a dolognak tétje, nem "kellett" kijárnom az iskolát, önként mentem oda, kizárólag a tanulásért.  A másik pedig, hogy a közben eltelt évek alatt megtanultam tanulni, rendszerezni, elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől, tehát az addig megszerzett tapasztalataim segítettek a  felkészülésben és a vizsgateljesítményben is.

Nehezen vizsgázóból így váltam könnyen vizsgázóvá, csak az a kár, hogy nem a mostani élettapasztalatommal kell diplomát szereznem. De azért mégse bánom olyan nagyon, hogy már semmiből nem kell vizsgáznom.