Nem szerettem tinédzser lenni

A tizenéves én? Nem volt könnyű eset J. Hatalmas igazságérzettel védtem a gyengéket, ami együtt járt azzal, hogy bántottam (szó szerint ütöttem, rúgtam) a bántalmazókat, akik általában néhány évvel idősebb fiúk voltak. Egyik-másik egy idő után félt tőlem J. A tanárok csak azért viselték ezt el, mert ők nem üthettek akkor, amikor szívesen tették volna. Én megtettem helyettük is. 

Nem voltam mintagyerek tanári szemszögből sem, csúnyán írtam, nem volt tip-top a ruhám és a táskám, ezek a dolgok nem érdekeltek. Viszont a véleményemet rendszeresen megmondtam, és ez nem mindig aratott osztatlan sikert. Ezért aztán kaptam igazságtalanságot (vagy valamit, amit annak éreztem) eleget. Például nyolcadikos koromban az évfolyamon négyen voltunk kitűnők, hárman kaptak igazgatói dicséretet, én nem. Nyilván a magatartásom miatt. Akkor ez nagyon fájt, azóta azért az élettől kaptam egy kis elégtételt, négyünk közül szerintem én állom meg a helyem legjobban minden téren.

Elég korán kezdtem nőiesedni, ez akkoriban azért okozott gondot nekem, mert nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Utáltam szoknyában járni, mindig fiúsan öltözködtem. A korosztályombeli fiúknak természetesen az elöl deszka – hátul léc típusú cicababák tetszettek, nem én. Az idősebbek persze már ekkor is próbáltak udvarolni, de egy tizenhét éves lány nyilván nem veszi olyan nagy örömmel, ha egy 50-60 év körüli férfit nem tud lerázni az uszodában. Húszas éveimre fordult a kocka, akkor már a korosztályom is értékelte a formámat.

Középiskolás éveimet egy lányosztályban töltöttem, nem túl nagy örömmel. Nem azzal volt gond, hogy lányok voltak, hanem azzal, ahogy felfogták az életet. Gyökeresen másképp, mint én. Ők bulizni, fiúzni akartak, tanulni a legkevésbé. Én meg egyetemre készültem, fontosak voltak az eredmények. A többség strébernek tartott, pedig csak céltudatos voltam, és eszemben sem volt a tanárok kedvét keresni. Arról igazán nem tehettem, hogy a tanárok nagy többsége a tanulmányi eredmény alapján ítéli meg a diákokat, nem pedig a személyiségük alapján (ezt igyekeztem elkerülni később tanárként, azt hiszem, sikerült). 

Nem voltam kibékülve a tizenéves önmagammal. Nem sírom vissza azokat az éveket.