/ Hová lettél, hová levél, / Oh lelkem ifjusága /

(Nb.: Ez a 4. írás, ha Klárié kettő, Ági pedig ígérte)
Aranyt idézem, és ideidézhetném egész versét, nem csak a konokul visszatérő refrént.
Az ő kérdése éppúgy jogos, mint az enyém. Arról az időről kellene mesélnem, amelyben először beleakadtam Arany versébe gimnazista koromban, vagy az azt követő egy év segédmunkálkodásomról, avagy a tini korból kinövő főiskolás évekről? Is. Vagy éppen a vers megismerését megelőző kiskamasz koromra, a felső tagozatos 10 és 14 környékére? Is. Tíz év az nagy idő és élményekkel teli. (Mostanában ugyan tíz évnyi időintervallum eddig tart: Tak-tak.)
Azt hiszem, koravén voltam. Könnyen tanultam, legalábbis az általánosban. A mércét aztán néhány éven belül a piaristák feltették a csodába, s én kapaszkodtam. Ott már nehezebben tudtam csak a jobbak között maradni, de nem sajnáltam rá az energiát. Megtanultam igen sok mindent (utóbb éppen ezért jöttem rá, hogy alig tudok valamit, és képtelen vagyok a tempót tartani a résztudományokkal és interdiszciplinákkal). Nemrég a fb-on olvasom: A tanár úr egy tárgyból készül, nekünk meg mindegyiket tudnunk kell. Az volt az elvem – és gyakorlatom: Most a töltekezésnek van itt az ideje. Most dől el, hogy kivé-mivé leszek felnőve. Úgy gondoltam, és jól, hogy amit összeszedek, annak jó részére szükségem lehet felnőttkoromban, mert nekem kell eltartanom családomat egy engem is folyamatosan érdeklő feladatsor végrehajtásával. Nevezzük ezt munkának.
Felnőttesen érett gondolkodásomat kellemesen váltotta fel egyévnyi betanított munka a Goldbergerben. Ekkor is szükség volt erőfeszítésekre, kelés hajnalok hajnalán, vagy az éjszakai műszak stb. De amit vállaltam, azt röhögve tudtam teljesíteni és még fizettek is érte.
Sorsom még oldottabbá lett a kereskedelmi főiskolán töltött időszakban. Itt éreztem, hogy a többiek között tekintélynek számítok, hogy bizalommal vannak irántam, hogy adhatom önmagamat, hogy könnyedén és különösebb felelősség nélkül élhetek bele a vidám diákéletbe. Sokat marháskodtunk, szellemeskedtünk, szünetben előkaptam szájharmonikámat, kirándulásra vittem a gitárt, s örültem neki, hogy létezem. Onnan tudom, hogy egészséges voltam, hogy semmit se tudtam egészségtelenség megtapasztalásáról. Testemet nyűhetetlennek éltem meg. Lelkileg se voltak gondjaim, hacsak az nem, hogy a föld alá kényszerített vallási közösség, a RM tagja voltam, s mint ilyen, állandó szellemi ellenszélben találtam magamat. A főiskolai KISZ-titkár egyszer megemlítette, hogy én vagyok az az egyetlen csodabogár, aki az épületen belül nem KISZ-tag. Hozzátette, ez senkit nem zavar. Engem se zavart. Csak később tűnt fel, hogy előmenetelemnek határt szab az, amit rólam tudnak, de nem közölnek. Akkor se zavart. Tudomásul vettem átugorhatatlan lécként.
Ekkor indult kb. a párválasztás. Vonzódtam másokhoz, mások vonzódtak hozzám. Ezek az érzelmek hol találkoztak, hol nem. Ebben az időben nem kívántam elköteleződni, s gondolom, mások se. Mindenesetre igen kellemes várakozó állapot volt ez, tele idealizmussal, nyitottsággal a jövőre, meghintve azzal a könnyedséggel, amit erősen meghatározott annak a tudata, hogy én férfivá kezdek lenni, társacskáim jó része pedig nővé.
A főiskolát nem vettem olyan komolyan, mint tehettem volna. Megosztott figyelemmel vettünk részt az órákon. Előfordult, hogy minisakkba temetkeztünk órák alatt, az órák közti szünetekben, órák után, miközben levonultunk a menzára stb. Vagy területfoglalós vonalkázós játékot játszottunk, amihez egy-egy ceruza és egy számtanfüzet lapja elég volt.
Szép volt, rég volt, gondtalan volt, a magyar beat kialakulásának ideje volt. A banda két részre szakadt. Omegásokra és Illés-pártiakra. Én az utóbbiakhoz tartoztam, noha el kell ismernem a másik tábor igazát is.
Szerettem a jazzt, megismertem kialakulását s nyomon követtem fejlődését a free-jazzig. Ott ejtettem, mert nem tudtam tovább követni.
Itt abbahagyom. Hogyan mondhatnám el egy posztban életem 10 évét?
Talán fogható így is hangulata, stílusa, életigenlése.