Az ötvenes évek itthoni légköréről esett már szó az
évszámblogon. Mégis furcsa, ritka, és néhány évig tartó könnyítést kapott a
civil lakosság, amikor a háború után
„külföldre” lehetett utazni. Osztálytársaim közül többeket a testvéri Csehszlovákiába
vittek nyaralni, Anyu azonban úgy döntött, hogy bemutat az erdélyi rokonságnak,
nekem pedig megmutatja nagyapám szülőfaluját, az iskoláit Marosvásárhelyen és
Kolozsváron, sőt elutazunk másik nagyapám pártiájába, Nagybányára is. Közben
meglátogatjuk Szatmárnémetiben egyik régi
tanárnőjét, aki nyugdíjas éveire ide vonult vissza. Csillagtúráink
középpontjából, Marosvásárhelyről kaladoztunk Parajdra Berta nénihez,
Szovátára, a Medve tóhoz, Nyárádremetére, Anyu őseinek földjére (szó szerint,
mert a föld jó része a család birtokában volt), Nyárádszeredára, Jobbágyfalvára
is jutott a kiterjedt rokonságból a sűrű házasodások révén. Mindent, mindenkit
bemutatni sem tudnék, nem egy blog, az egész internet kevés lenne hozzá.
Előbányászom tehát a maradandó élményeimet, mi ragadott meg
a magyar autonómiát élvező országrészben Romániában.
Ezen a nyáron a szegedi Tömörkény gimnázium első osztályát
fejeztem be. Tizennegyedik évemben voltam, saját útlevelet kellett váltani a
számomra. Ehhez az anyakönyvi adatokon kívül munkahelyi ill. iskolai ajánlás is
kellett. Anyu a tanács művelődési osztályáról kapott támogatást az utazáshoz,
mintegy felelősséget vállalt érte a tanács, hogy nem fog bomlasztani és
kémkedni. Az osztályfőnököm hasonló bizalommal adott rólam jellemrajzot, utolsó
mondata most is birizgálja a valóságérzékemet. Ugyan miért kellett tudni a
román hatóságoknak ahhoz, hogy beengedjenek, a magyaroknak meg, hogy
kiengedjenek, miszerint „ L.Klára
kiváló közösségi ember.” Na, csak mondom, mi mindenre figyelt a nagy testvér az
ötvenes évek elején.
A vonat a vámvizsgálat alatt megállt a határon. Episcopia
Bihorului az állomás neve. A vámtisztek fölényesek, gorombák. A zsúfolt kupéban
az ülésekre kellett lerakni a csomagokat, a tisztek aprólékosan átvizsgálták
mindet. Közben nekünk, utasoknak megparancsolták, hogy álljunk az ülőhelyeink
előtt. Én kicsit leereszkedtem a helyemre, mert nagyon álmos voltam. Mögöttem
csak az elemózsiás szatyor volt, benne süteményekkel, szendvicsekkel, házi
kolbásszal, és a rokonságnak szánt cukorkákkal, édességcsomagokkal. A vámos nő,
goromba barisnya, felrántott a helyemről a vállamnál fogva, rávetette magát a
szatyorra, mindent kirázott belőle a földre, még az originál zacskókat is
föltépte, mézcukrok hullottak a koszba. Anyu sápadtan nézte, senki nem mert
szólni egy szót sem. A hatóság azt hitte, valami rejtegetnivalónk van, azért
ültem a csomag elé.
Romániában a Magyar Autonóm Terület 1952-ben, Sztálin
parancsára jött létre. Nem tett jót az erdélyi magyaroknak, mert cserébe a
„kiváltságokért”, a területen kívüli magyar lakossággal rendre elbántak a
románok. Tudták ezt a mi rokonaink is, soha nem tettek megjegyzést rá még
otthon, a négy fal között sem. Ők tudták, miért.
Nyárádremetén, a szín magyar faluban úgy éltek és úgy viselkedtek,
mintha Románia nem létezne. Egyszerűen nem vették tudomásul, hogy van.
Önellátóak voltak. Otthon sütötték a kenyeret, elég rossz lisztből, sok
kukoricát használtak a kenyérbe is, zsírt, húst a malacok és a csirkék adták,
az állatok élelmét is maguk termelték mindannyian, az egész faluban. Pénzt még
sóra se kellett kiadni, a nem messzi Parajdról hozták. Levélpapír, boríték,
bélyeg valami kisboltból származott, hogy hány bani az ára, némi helytelenítő
hangsúllyal mondták, más román szót nem is hallottam itt. Az unokatestvéreim
magyar iskolába jártak, fiatal nagynénéim magyar óvodában voltak óvónénik.
Most, kívülről és messziről nézve olyan, mintha idegenekről emlékeznék meg.
Pedig így és ők őrizték meg az identitásukat, nem mi, az anyaországbeliek.
Marosvásárhelyen más volt a légkör. Ebben az évben, 54-ben
még nagy barátság fűzte Romániát a Kínai Népköztársasághoz. Sok kínai eredetű
holmit lehetett kapni, díszes termosz, rózsás szőnyegek, finom
frottírtörülközők tűntek fel a boltokban, volt kínai konyak, vanílialikőr,
hal-és húskonzervek, amilyeneket itthon akkoriban még nem hoztak be. Voltak
újságos standok nagy román nyelvű címekkel, elolvasni furcsállottam, de egyik
nagybácsim felolvasásában kihallatszott a latin eredet. Hamar tudtam románul az
utcát, házszámot, ahol laktunk (sztráda kogalnicseanu dózecsicsincs), nekem nem
voltak ellenérzéseim.
Parajd és Szováta után Nagybányára utaztunk. Lakner nagyapám
öccsének címét tudtuk, de nem értesítettük őket a jövetelünkről, mert minden
bizonytalan volt. Kapunk-e vonatjegyet, át tudunk-e szállni Kolozsváron stb.
stb. Hosszú, kissé gazos kerten át jutottunk az alacsony lakóházhoz. A sovány,
rozoga bácsi és testes felesége gyanakodva fogadtak, nem kapták meg Nagyikáék
beharangozó levelét. Azért hamar feloldódott a hangulat, amijük csak volt
szegényeknek, mindent elébünk hordtak: mézben eltett erdei gyümölcsöket, télről
lesütött húst, amit üvegben, zsírral tartósítottak, gyógyteákat almahéjból és
számomra ismeretlen illatos hegyi füvekből. Kaptunk gyomorkeserűnek nevezett
pálinkát, ettől aztán visszafelé a vonatban jól kidobtam a taccsot.
Szatmárnémetiben nem is volt erőm körülnézni, a kert végében
csörgedező patak mellett üldögélve, szabad levegőn szellőztettem a sok idegen
szagot. Eszembe jutott írás közben: Bobó néninek hívták a tanárnőt, akit
meglátogattunk. Erős örmény vonásaihoz, fekete szemöldökéhez képest a nyugis, szelíd modora különleges benyomást
tett rám. Anyu föl volt dobva, iskolás kori emlékeit sorolta, ezekkel én nem
tudtam mit kezdeni. Hatvan év után jövök rá, hogy a tanárnő beceneve a
vezetéknevéből származik. Kabdebó. Az unokája akkoriban egyetemre járt
Magyarországon. Lehet, hogy a Lóránt mamájával találkoztam?
4 megjegyzés:
Nagyon élveztem! (pedig majdnem éjjeli hàromnegyed hàrom van...) Nekem Erdély majdnem teljesen ismeretlen.
Rózsa, kedves vagy. Az itteni jelenetek nem mondanak sokat Erdélyről, meg sem próbálom.
Az égigérő fenyőfákat, a különös mondatfűzést, az emberek csöndes önérzetét, a magyar történelmi helyeket, a fantasztikus kézimunkákat, faragásokat kellene bemutatni,ha lenne hozzá erőm. Majd valaki megteszi, vagy küldhetek linkeket a mek.oszk. könyvtárhoz.
Erdély a tündérek kertje és tündéri nálunk magyarabb embereké.
Idamama, ugye, hogy megőriztek valamit, ami legalábbis számomra megfoghatatlan, de nagyon rokonszenves.
Megjegyzés küldése