Menni, látni

Tizenkilenc éves koromtól utazok. Eleinte Karcag és Szeged között, hetente, vonattal, jöttem-mentem, majd egyetem elvégzése után Karcag és Szolnok között ingáztam naponta, hét végén meg  mentem Szegedre. Ekkor vettem az első autómat, ami értelemszerűen egy Trabant volt. Aztán Kunszentmártonba kerültem dolgozni, oda jártam naponta Szegedről. Aztán Karcagon dolgoztam ismét  és hetente jártam Szegedről. Otthonról mentem haza. Az első gyerek Karcagon járt óvodába, és együtt jöttünk mentünk. A második gyerek megszületése után már őt  hoztam-vittem magammal, mert a kislány iskolás lett, a kicsi  meg anyámmal volt hét közben, és hét végére mentünk haza, otthonról.  Aztán anyámat költöztettem le Szegedre és már csak én jöttem-mentem hetente. A gyerekek felnőttek, felköltöztünk Pestre, akkor meg innen jártam/járok Karcagra dolgozni.
Volt, hogy attól tartottam, szembetalálkozom magammal az úton. Évente legkevesebb harmincezer kilométert vezetek.
Apám mondogatta, hogy ha az autóm ló lenne, már magától hazatalálna...

Ezek a hétköznapi utazások, a kötelező táncok.

Aztán vannak a szabadon választott,  kedvtelési utazások, nyaralásra, telelésre, ezek mindig ünnepek. Kilépni a megszokottból, megnézni, hogy mások, máshol hogyan élnek, mit szeretnek, mit csinálnak, miben különböznek és miben vagyunk egyformák.
Mentünk IBUSZ-szal, mert csak azzal lehetett külföldre menni, kétévente, valuta lappal, kevés pénzzel, aztán kilencventől kinyílt a világ.Lehetett menni közelre, messzire, tengerhez, hegyekbe, nagyvárosba, csendes helyre, szervezetten, egyedül - már csak tisztán pénz kérdése volt a dolog. Amikor beléptünk az Eu-ba, később pedig amikor szabadon járhattunk-kelhettünk Európában az már maga volt a Kánaán. A fapados repülőjáratok meg, amivel olcsóbb  eljutni Brüsszelbe  repülővel, mint vonattal Nyíregyházára, a lehetőségek netovábbja volt.
Amikor csak tehettük mentünk, ha három napra, akkor három napra, de elmentünk akár  Svédországba is,  repülőjegyet adtunk egymásnak ajándékba, és mentünk. Az utóbbi tíz-tizennégy évben csak arra kerestünk, hogy utazhassunk. Csak a legszükségesebbekre költöttünk, leszoktam a sok cipőről,  nem vettem könyveket, ékszert, nem különösebben foglalkoztam a divattal sem, megkerestük a legolcsóbb bevásárlási lehetőséget és a két utazás közötti időt töltöttük munkával. Volt időszak, amikor ahogy hazajöttünk és kimostam az úti holmijainkat,  vissza is pakoltam azokat a bőröndbe, hogy bármikor indulhassunk...
Ahogy jött egy olcsó repülőjegy,  kerestünk egy olcsó szállást és már mentünk is. Szerencsére mindkettőnknek olyan munkája van, hogy szinte bármikor lehetőségünk van arra, hogy mehessünk.

R anyukája mondta egyszer a fiának, hogy inkább  tartalékolni kellene bizonyos anyagi eszközöket a jövőre, amire a fia azt mondta neki, hogy de most tudunk utazni, van hozzá egészségünk, van lehetőségünk és van hozzá anyagi eszközünk. Később arra lehet számítani, hogy ezek közül valamelyik hiányozni fog. Bármelyik hiánya esetén már nem fogunk tudni utazni. Tehát most kell.  Erre az ő takarékos, előrelátó anyukája is csak annyit tudott mondani, hogy hát igen...  És ez így is van. Tehát utazunk, amíg tehetjük.
Két hete jöttünk haza Ciprusról, de én már mennék újra, bárhova, világot látni!

R most mondja, hogy Japánba  viszonylag olcsó repülőjegyek vannak...