Absztrakt
1. Aki szembesült azzal, amivel én, igazat ad nekem: Kétfélék az emberek. Szeretnek vagy vonakodnak utazni.
2. Életkori vetülete: Aki fiatal, annak forradalmi hevülete arra sarkallja, hogy induljon szerencsét próbálni, korban élemedvén pedig lelohad benne ez az örökös gyüszmékelési vágy.
3. A nők másfélszer annyit pakolnak a kocsiba, mint amennyi belefér, a férfiak semmit a fogkeféjükön kívül, viszont szeretnek sok pénzt magukkal vinni.
4. Az általános haladási irány keletről nyugatra történik (ösztönösen követik a napot).
5. Parkinson törvényei érvényesek: a) Az idős embert a világ túlsó végére utaztatják, hátha meggebed egyik útja alkalmával. b) ahol kellemes társaságban napsütéses időben nyaralsz, ott legközelebb marcona alakokkal futsz össze és mindvégig szakad az eső.
6. Dave Brubeck csaknem aggastyán korában hárította a meghívásokat mondván, nincs az a kényelmes hotel, ahol az ő otthoni komfortját biztosítani tudnák.
7. TV-film visszatérő szövege: Minek utazzunk oda, megnézzük videón.
8. Az idős jezsuita elöljárónak felkínálják: nézzen körül kedvére a világban. Válasza: Legalább 5000 várost szeretnék megnézni, ami lehetetlen. Inkább el se indulok.
Most jöhetne mindennek a kifejtése.
Azt első kettőbe megyek bele egy picit. Valaha fizettek, ha kiküldetésbe indultam, s kaptam hozzá benzinpénzt is. Annyiszor éltem a lehetőséggel, ahányszor adódott. Bántam is én, hogy Debrecenbe vagy Szegedre, Pécsre vagy Szekszárdra kell mennem. Majd eljött az idő, pontosan nem emlékszem a dátumra, amikor azon kaptam magamat, hogy hazafelé jobban szeretek vezetni, mint odafelé. Nem akartam elhinni. Ám a dolog vasúti közlekedés mellett is ismétlődött. Valahogy úgy, hogy amikor felültem a vonatra, buszra visszafelé, ez dobolt bennem: Most már minden jól van, megyünk hazafelé. Próbálok tudatosan ellene dolgozni ennek az érzésnek, annál is inkább, mivel gyermekeim egyike Franciaországban, másika Mosonmagyaróváron, harmadika Ráckevén leledzik, a negyedik felesége szüleit pedig Szombathelyen kereshetjük fel.
Alighanem a fiatalabbja többé-kevésbé sikerorientált, aki elé megy a kihívásoknak, és célt érve veri büszkeségtől dagadó mellét: Megcsináltam. Majd belátja, hogy az utak olykor síkosak, olykor havasak, olykor őrültek rohangálnak rajta, máskor állatok kerülnek az úttestre, megint máskor ronccsá törött autók helyszíneléseivel találkozik, s egyre inkább befészkeli magát a fejébe egy gondolat: Mindez velem is előfordulhat.
Utóbb Blaise Pascallal vallja: 9. Minden baj úgy indul, hogy elhagyom a szobámat.
Mindezek után azt gondolom, hogy érdemes és szükséges utazni, világot látni addig, ameddig egyáltalán mozgásképességünk megengedi, mert egyszer mindennek vége, maradnak a vágyak, a kihagyott lehetőségek miatti fanyalgás.
10. Magam megjártam kétszer a történelmi Rómát, egyszer a Keleti-tenger partjainál hosszasan időztem, háromszor utaztam ki a franciákat meglátogatni, egy ízben Bécsben, máskor Nagyváradon jártam, s csaknem minden évben eljutottunk családostul a Balaton valamelyik csücskére. Szép volt, igaz volt, némelyikről részletes beszámolót írtam. Akit ilyesmi is érdekel, annak elküldöm magánban.
Konkrét:
Rómából hazafelé
Eljött a búcsúzkodás pillanata. F. kikísért Fiumicinóra, a reptérre. Ide 5 € a jegy, noha szinte ugyanakkora a távolság, mint Ostiába (oda 1 euró, a ritorno 2.) Igaz, ez a vonat légkondicionált, és nincs összefirkálva, mint a másik. Hamar kint teremtünk. Megkerestük a csekkolási helyet. Mondom, ez az a sor. Mire ő: nem, kettővel odább. Na jó. Beállok. F. vel, majd jön vissza: Neked volt igazad, mégis az a másik sor. OK. Éreztem én ezt, már csak azért is, mert nagyon sokan beszéltek magyarul. Itt F.-től búcsút vettem. Egymagamban álltam, várva, hogy a néger hölgy elé kerüljek. Angolul mondta, hogy mit csináljak a közeljövőben. Annyit értettem belőle, hogy mindez tőle balra van. Csakugyan több sorban kígyóztak ott az utasok, hogy a fémdetektor alá tegyék kézipoggyászaikat. Az enyémet is megröntgenezték. Nem találtak benne pisztolyt. Na most merre tovább? Ja igen, útiokmány-ellenőrzés jön. Újabb pasi, vizsgálgatja személyi kártyámat, mosolyog, mehetek haza, nem kell telefonálni a követségre, hogy kevesli a pecsétet a plasztikkártyán. Igen, de most már a huszonhatos kaput kell keresni, s még csak a kettesnél járok. Felfedezem a „villamost”, aminek a létéről már hallottam. Olyan, mint egy összezsugorodott metrókocsi. Nyilak mutatják, hogy melyik irányba közlekedjem. Pillanatok alatt ott terem, a 26-osnál. Ott egy tévémonitor jelzi, hogy a járatom mikor indul, mikor kezdődik a beszállás. Egyszer csak nem jelzi tovább, hanem más gépet ír ki. Na, gondolom, úgy járok, mint Zsuzsa egyik vendége, a latinfordító, aki elmesélte, hogy két nappal később indult csak a fapados, amivel haza kívánt jönni. Most nem ez történik. Újabb kiírás: a 23-as kapuhoz legyünk szívesek... Szívesek vagyunk. Ott is sokan unatkoznak. Még szerencse, hogy nincs forróság, enyhe hőmérséklet uralkodik az egész reptéren. Két gyerek focizik egy félliteres flakonnal. Az unatkozók némán szurkolnak nekik. Fél óra ácsorgás után megérkezik két hölgy. Sorokba rendeződünk. Újabb ellenőrzés. Úti okmány, beszállókártya rendben. Szabad az út a géphez. Egy Boeing 737-es. Tömzsi, kétturbinás amerikai gép. Az általam csak hernyónak titulált átjáró szintén légkondicionált. Kellemes séta végén látom: rátapad az ajtónyílásra. Egy utolsó eligazítás. Harmadik sor ablak mellett, az az én helyem. Begyömöszölöm magam a még éppen méretes székbe. A közlekedő út is épp csak méretes. Két oldalt 3-3 szék. No nincs túl sok fölösleges hely. A friss levegőről a személyenként állítható légkondi gondoskodik. Magamra irányítom. Nem is gondoltam, hogy ilyen kicsik az ablakok némelyik gépen. Amin kilátok, kb. 30x50 cm-s lehet. Azért jó helyen van. Minden lényegeset megmutat. Most megtanítanak kesztyűbe dudálni. Egyik stewardess elmondja magyarul és angolul, a másik pedig egy pantomimes ügyességével eljátssza, hogyan kössük be magunkat az indulás előtt a biztonsági övvel. Majd bemutatja a mentőmellény használatát is arra az esetre, ha sűrűbben szeretnénk találkozni a tengerrel, mint terveztük. Szép kilátások. Mellettem egy férfi. Megpróbál aludni, hogy ne lássa, mi éri, míg meg nem érkezik. Az van a fején, itt már semmit sem tehet a sikeres utazás érdekében. Inkább kikapcsol. Másik társunk egy középkorú apáca fekete fityulásan. Talán imádkozik. Majd egy zökkenés és máris egyenletes tempóban gyűrjük magunk alá a betonkifutó kockáit. Lassít a gép és derékszögbe fordul. Kivár, és amikor jelet kap az induláshoz, nekiszalad a kifutópályának. Úgy érzem, kifutott már Olaszországból is, mikor maga alatt hagyja a szárazföldet. Megszűnik a ritmikus zökkenés. A gép belefúrja magát az égbe, most meg úgy érzem magamat, mint a fogorvosnál, amikor kezd hanyatt dönteni székestül. Ez annál furcsább, mert nemcsak szorongok, hanem bele is nyomódok a helyembe. Tényleg csak egyet tehetek, várom, hogy mi lesz. Az lesz, hogy nemcsak lelki, hanem testi egyensúlyomból is kibillenek, merthogy kanyarodunk. Megdől a gép, tesz egy félkört a Tirrén-tenger fölött, hogy keletre induljon. Egy perc múlva újra Róma fölött járunk, érdekes lenézni az épületkékre. Majd egyre magasabbra húz a gép, elérjük a felhőket. Egyre csak emelkedünk „au ciel”, egészen az égig. Mígnem a felhők is olyannyira alattunk szállnak, mint amennyire a felhők alatt éreztük a tájat. Innen minden lapos, nincs hegy, mert olyan mélyen alattunk van. A pilóta üzeni, hogy 11 000 méter magasan repülünk, és óránként 860 km-es sebességgel. Előbb Ljubjanát, majd Maribort hagyjuk magunk alatt. Jó. Egyenletes a haladásunk, csak néha zökken egyet-egyet a géptest, mintha rögös úton járnánk. A felhős szakaszoknál következik be mindez. Mert ilyen magasan is járnak felhők. Néha közéjük fúródunk, ködben közlekedünk. Szó szerint a fellegekben járok, járunk. Lent igen törpe minden. Fent pedig sötétes középkék az ég. Nem mondja senki, de később megtudtam, mínusz 55-60 C fok lehet. Akkora itt a légritkaság, hogy géphiba esetén a támadt lyukon kiszívna bennünket. Tüdőnk megtágulna és szétrepedne, így fulladnánk meg, mielőtt földet érnénk. Jobb, ha működik az alumínium csoda, mert kiszolgáltatottak vagyunk. Mikor újra szólnak, már Magyarország fölött járunk. Próbálom azonosítani a látnivalókat, de nemigen megy. Kár, hogy nincs nálam valahonnan egy jó kamera. Nagyon szép mozgófelvételeket lehetne készíteni. Amit utunk vége felé felismerek, az az Örs vezér téri IKEA, a rákospalotai teherpályaudvar, később a köztemető teljesen szabályos mértani alakzatú franciaparkja. Azonnal kapcsolok: hányszor lessük alulról a nagy hasú, alacsonyan szálló gépeket a temetőből, sírlátogatások alkalmával. Hát más ugyanez felülről. A leszállás sima és elegáns. Megtapsolják a pilótát. Lehet, hogy ez a szokás. Én nem szokom. Kiszállunk a magyar hernyóba. Nincs légkondi. Fülledtmeleg fogad itthon. A reptérre érve elég üres folyosókat találok. Ki erre, ki arra bandukol. Én a zöld folyosót választom. Nincs vámolni valóm. Senki nem állít meg. Kijövök, hátha vár valaki. De nem. Igazán csak a teljesség kedvéért teszem. Nem számítottam senkire. Nézem a mikrobusz árakat. 2300 az one way. Ennyit nem ér. Inkább veszek jegyet, ha kell, a 3-as metróig. Kérdem a sofőrt, érvényes-e ide a bérletem. Igent bólint. Felszállok. Ülésem mellett találok egy jegytömböt négy használatlan jeggyel. Nem én fizetek hát, hanem nyerek 680 forintot, ha jól számolom. Egy óra múlva érkeztem tömegközlekedéssel a szerkesztőségbe. Ígéretemhez híven leszedem az email-híreket, majd telefonálok haza, hogy megérkeztem, indulok tovább Mitsubishivel. T. veszi fel a kagylót. Elmondja, hogy a franciák még nincsenek Bp-en, Lébényben vesztegelnek, s várják, hogy hazafuvarozzam őket, mert Bécsnél totálkáros lett a kocsijuk. Hazaindulok, hogy megismerjem a részleteket, amelyek azonban már egy másik történethez tartoznak.
1. Aki szembesült azzal, amivel én, igazat ad nekem: Kétfélék az emberek. Szeretnek vagy vonakodnak utazni.
2. Életkori vetülete: Aki fiatal, annak forradalmi hevülete arra sarkallja, hogy induljon szerencsét próbálni, korban élemedvén pedig lelohad benne ez az örökös gyüszmékelési vágy.
3. A nők másfélszer annyit pakolnak a kocsiba, mint amennyi belefér, a férfiak semmit a fogkeféjükön kívül, viszont szeretnek sok pénzt magukkal vinni.
4. Az általános haladási irány keletről nyugatra történik (ösztönösen követik a napot).
5. Parkinson törvényei érvényesek: a) Az idős embert a világ túlsó végére utaztatják, hátha meggebed egyik útja alkalmával. b) ahol kellemes társaságban napsütéses időben nyaralsz, ott legközelebb marcona alakokkal futsz össze és mindvégig szakad az eső.
6. Dave Brubeck csaknem aggastyán korában hárította a meghívásokat mondván, nincs az a kényelmes hotel, ahol az ő otthoni komfortját biztosítani tudnák.
7. TV-film visszatérő szövege: Minek utazzunk oda, megnézzük videón.
8. Az idős jezsuita elöljárónak felkínálják: nézzen körül kedvére a világban. Válasza: Legalább 5000 várost szeretnék megnézni, ami lehetetlen. Inkább el se indulok.
Most jöhetne mindennek a kifejtése.
Azt első kettőbe megyek bele egy picit. Valaha fizettek, ha kiküldetésbe indultam, s kaptam hozzá benzinpénzt is. Annyiszor éltem a lehetőséggel, ahányszor adódott. Bántam is én, hogy Debrecenbe vagy Szegedre, Pécsre vagy Szekszárdra kell mennem. Majd eljött az idő, pontosan nem emlékszem a dátumra, amikor azon kaptam magamat, hogy hazafelé jobban szeretek vezetni, mint odafelé. Nem akartam elhinni. Ám a dolog vasúti közlekedés mellett is ismétlődött. Valahogy úgy, hogy amikor felültem a vonatra, buszra visszafelé, ez dobolt bennem: Most már minden jól van, megyünk hazafelé. Próbálok tudatosan ellene dolgozni ennek az érzésnek, annál is inkább, mivel gyermekeim egyike Franciaországban, másika Mosonmagyaróváron, harmadika Ráckevén leledzik, a negyedik felesége szüleit pedig Szombathelyen kereshetjük fel.
Alighanem a fiatalabbja többé-kevésbé sikerorientált, aki elé megy a kihívásoknak, és célt érve veri büszkeségtől dagadó mellét: Megcsináltam. Majd belátja, hogy az utak olykor síkosak, olykor havasak, olykor őrültek rohangálnak rajta, máskor állatok kerülnek az úttestre, megint máskor ronccsá törött autók helyszíneléseivel találkozik, s egyre inkább befészkeli magát a fejébe egy gondolat: Mindez velem is előfordulhat.
Utóbb Blaise Pascallal vallja: 9. Minden baj úgy indul, hogy elhagyom a szobámat.
Mindezek után azt gondolom, hogy érdemes és szükséges utazni, világot látni addig, ameddig egyáltalán mozgásképességünk megengedi, mert egyszer mindennek vége, maradnak a vágyak, a kihagyott lehetőségek miatti fanyalgás.
10. Magam megjártam kétszer a történelmi Rómát, egyszer a Keleti-tenger partjainál hosszasan időztem, háromszor utaztam ki a franciákat meglátogatni, egy ízben Bécsben, máskor Nagyváradon jártam, s csaknem minden évben eljutottunk családostul a Balaton valamelyik csücskére. Szép volt, igaz volt, némelyikről részletes beszámolót írtam. Akit ilyesmi is érdekel, annak elküldöm magánban.
Konkrét:
Rómából hazafelé
Eljött a búcsúzkodás pillanata. F. kikísért Fiumicinóra, a reptérre. Ide 5 € a jegy, noha szinte ugyanakkora a távolság, mint Ostiába (oda 1 euró, a ritorno 2.) Igaz, ez a vonat légkondicionált, és nincs összefirkálva, mint a másik. Hamar kint teremtünk. Megkerestük a csekkolási helyet. Mondom, ez az a sor. Mire ő: nem, kettővel odább. Na jó. Beállok. F. vel, majd jön vissza: Neked volt igazad, mégis az a másik sor. OK. Éreztem én ezt, már csak azért is, mert nagyon sokan beszéltek magyarul. Itt F.-től búcsút vettem. Egymagamban álltam, várva, hogy a néger hölgy elé kerüljek. Angolul mondta, hogy mit csináljak a közeljövőben. Annyit értettem belőle, hogy mindez tőle balra van. Csakugyan több sorban kígyóztak ott az utasok, hogy a fémdetektor alá tegyék kézipoggyászaikat. Az enyémet is megröntgenezték. Nem találtak benne pisztolyt. Na most merre tovább? Ja igen, útiokmány-ellenőrzés jön. Újabb pasi, vizsgálgatja személyi kártyámat, mosolyog, mehetek haza, nem kell telefonálni a követségre, hogy kevesli a pecsétet a plasztikkártyán. Igen, de most már a huszonhatos kaput kell keresni, s még csak a kettesnél járok. Felfedezem a „villamost”, aminek a létéről már hallottam. Olyan, mint egy összezsugorodott metrókocsi. Nyilak mutatják, hogy melyik irányba közlekedjem. Pillanatok alatt ott terem, a 26-osnál. Ott egy tévémonitor jelzi, hogy a járatom mikor indul, mikor kezdődik a beszállás. Egyszer csak nem jelzi tovább, hanem más gépet ír ki. Na, gondolom, úgy járok, mint Zsuzsa egyik vendége, a latinfordító, aki elmesélte, hogy két nappal később indult csak a fapados, amivel haza kívánt jönni. Most nem ez történik. Újabb kiírás: a 23-as kapuhoz legyünk szívesek... Szívesek vagyunk. Ott is sokan unatkoznak. Még szerencse, hogy nincs forróság, enyhe hőmérséklet uralkodik az egész reptéren. Két gyerek focizik egy félliteres flakonnal. Az unatkozók némán szurkolnak nekik. Fél óra ácsorgás után megérkezik két hölgy. Sorokba rendeződünk. Újabb ellenőrzés. Úti okmány, beszállókártya rendben. Szabad az út a géphez. Egy Boeing 737-es. Tömzsi, kétturbinás amerikai gép. Az általam csak hernyónak titulált átjáró szintén légkondicionált. Kellemes séta végén látom: rátapad az ajtónyílásra. Egy utolsó eligazítás. Harmadik sor ablak mellett, az az én helyem. Begyömöszölöm magam a még éppen méretes székbe. A közlekedő út is épp csak méretes. Két oldalt 3-3 szék. No nincs túl sok fölösleges hely. A friss levegőről a személyenként állítható légkondi gondoskodik. Magamra irányítom. Nem is gondoltam, hogy ilyen kicsik az ablakok némelyik gépen. Amin kilátok, kb. 30x50 cm-s lehet. Azért jó helyen van. Minden lényegeset megmutat. Most megtanítanak kesztyűbe dudálni. Egyik stewardess elmondja magyarul és angolul, a másik pedig egy pantomimes ügyességével eljátssza, hogyan kössük be magunkat az indulás előtt a biztonsági övvel. Majd bemutatja a mentőmellény használatát is arra az esetre, ha sűrűbben szeretnénk találkozni a tengerrel, mint terveztük. Szép kilátások. Mellettem egy férfi. Megpróbál aludni, hogy ne lássa, mi éri, míg meg nem érkezik. Az van a fején, itt már semmit sem tehet a sikeres utazás érdekében. Inkább kikapcsol. Másik társunk egy középkorú apáca fekete fityulásan. Talán imádkozik. Majd egy zökkenés és máris egyenletes tempóban gyűrjük magunk alá a betonkifutó kockáit. Lassít a gép és derékszögbe fordul. Kivár, és amikor jelet kap az induláshoz, nekiszalad a kifutópályának. Úgy érzem, kifutott már Olaszországból is, mikor maga alatt hagyja a szárazföldet. Megszűnik a ritmikus zökkenés. A gép belefúrja magát az égbe, most meg úgy érzem magamat, mint a fogorvosnál, amikor kezd hanyatt dönteni székestül. Ez annál furcsább, mert nemcsak szorongok, hanem bele is nyomódok a helyembe. Tényleg csak egyet tehetek, várom, hogy mi lesz. Az lesz, hogy nemcsak lelki, hanem testi egyensúlyomból is kibillenek, merthogy kanyarodunk. Megdől a gép, tesz egy félkört a Tirrén-tenger fölött, hogy keletre induljon. Egy perc múlva újra Róma fölött járunk, érdekes lenézni az épületkékre. Majd egyre magasabbra húz a gép, elérjük a felhőket. Egyre csak emelkedünk „au ciel”, egészen az égig. Mígnem a felhők is olyannyira alattunk szállnak, mint amennyire a felhők alatt éreztük a tájat. Innen minden lapos, nincs hegy, mert olyan mélyen alattunk van. A pilóta üzeni, hogy 11 000 méter magasan repülünk, és óránként 860 km-es sebességgel. Előbb Ljubjanát, majd Maribort hagyjuk magunk alatt. Jó. Egyenletes a haladásunk, csak néha zökken egyet-egyet a géptest, mintha rögös úton járnánk. A felhős szakaszoknál következik be mindez. Mert ilyen magasan is járnak felhők. Néha közéjük fúródunk, ködben közlekedünk. Szó szerint a fellegekben járok, járunk. Lent igen törpe minden. Fent pedig sötétes középkék az ég. Nem mondja senki, de később megtudtam, mínusz 55-60 C fok lehet. Akkora itt a légritkaság, hogy géphiba esetén a támadt lyukon kiszívna bennünket. Tüdőnk megtágulna és szétrepedne, így fulladnánk meg, mielőtt földet érnénk. Jobb, ha működik az alumínium csoda, mert kiszolgáltatottak vagyunk. Mikor újra szólnak, már Magyarország fölött járunk. Próbálom azonosítani a látnivalókat, de nemigen megy. Kár, hogy nincs nálam valahonnan egy jó kamera. Nagyon szép mozgófelvételeket lehetne készíteni. Amit utunk vége felé felismerek, az az Örs vezér téri IKEA, a rákospalotai teherpályaudvar, később a köztemető teljesen szabályos mértani alakzatú franciaparkja. Azonnal kapcsolok: hányszor lessük alulról a nagy hasú, alacsonyan szálló gépeket a temetőből, sírlátogatások alkalmával. Hát más ugyanez felülről. A leszállás sima és elegáns. Megtapsolják a pilótát. Lehet, hogy ez a szokás. Én nem szokom. Kiszállunk a magyar hernyóba. Nincs légkondi. Fülledtmeleg fogad itthon. A reptérre érve elég üres folyosókat találok. Ki erre, ki arra bandukol. Én a zöld folyosót választom. Nincs vámolni valóm. Senki nem állít meg. Kijövök, hátha vár valaki. De nem. Igazán csak a teljesség kedvéért teszem. Nem számítottam senkire. Nézem a mikrobusz árakat. 2300 az one way. Ennyit nem ér. Inkább veszek jegyet, ha kell, a 3-as metróig. Kérdem a sofőrt, érvényes-e ide a bérletem. Igent bólint. Felszállok. Ülésem mellett találok egy jegytömböt négy használatlan jeggyel. Nem én fizetek hát, hanem nyerek 680 forintot, ha jól számolom. Egy óra múlva érkeztem tömegközlekedéssel a szerkesztőségbe. Ígéretemhez híven leszedem az email-híreket, majd telefonálok haza, hogy megérkeztem, indulok tovább Mitsubishivel. T. veszi fel a kagylót. Elmondja, hogy a franciák még nincsenek Bp-en, Lébényben vesztegelnek, s várják, hogy hazafuvarozzam őket, mert Bécsnél totálkáros lett a kocsijuk. Hazaindulok, hogy megismerjem a részleteket, amelyek azonban már egy másik történethez tartoznak.
3 megjegyzés:
Brubeck megengedhette magának, hogy kihagy egy-két fellépést. Nála jobbat nem ismerek.:)
A római utazásomat a közlekedés tette tönkre. A helyi pont olyan rémes volt, mint a repülőtér itt is, ott is. Bár maradtam volna itthon.
Csodálom a kitartásodat.
Nem a témához tartozik, de annyira vicces, hogy elkezdem olvasni az új bejegyzést és máris tudom, melyikőtök írta. Most is. :))
Brubeck belefáradt a bumlizásba. Még Bp.-re eljött a Kongresszusi palotába, sajnos csak tv-n keresztül élveztem senkire sem emlékeztető zsenijét.
Ági: A stílus maga az ember. Nem tagadhatja meg magát, mert az már nem ő lesz.
A témáról: kimeríthetetlen gazdagságú.
Megjegyzés küldése