A legszebbiket, a díszes festésű, leheletvékony porcelánokat már csak a vitrinben csodáltam, ott őrzöm ma is. Édesapám mesélte, hogy házasságuk kezdetén ezekből itták a kávét.
Az aranyszegélyű, fehér kis csészék, a nászajándék-készlet részei, azonban már az én gyerekkoromat idézik. Akkor voltak használatban, amikor én voltam itthon a kávéfőző. Nem tudom az okát, de nagyon tetszett nekem ez a foglalatosság, szívesen és büszkén végeztem, hogy ezt már rám lehet bízni.A kávéfőzés azzal kezdődött, hogy először is el kellett menni az édességboltba (mehettem egészen hamar, mert át se kellett menni az úton, mástól meg mitől kellett volna félteni?), ahol kértem tíz deka kávét darálva. Amíg zúgott a daráló, nézelődtem a magas üveges pulton át a sokféle cukorka között, miközben az üzletet lassan betöltötte a frissen őrölt kávé illata. Ezt az illatot egészen hazáig élvezhettem, mert nyitott zacskóban kaptam meg a kávét.
Aztán előszedtem a kávéfőzőt, vizet töltöttem bele, a lelkébe - talán tölcsérnek nevezhetem - kiskanállal szépen beleegyengettem a kávét, egy kis zaccot is hozzátéve (nem tudom, miért volt ez jó, de így tanultam, a zaccot egy kis fehér edényben tartottuk, folyamatosan cserélve) és a szűrőt rányomtam az egészre, ez nagyon fontos volt. Aztán már csak a tetejét kellett lezárni azzal a feketegombos fül-félével, mert ha ez nem jól történt, akkor orrán-száján, mindenütt jött a gőz, a víz meg a kávé. És, persze, nem lehetett elfeledkezni arról sem, hogy a kifolyócső alá valami edénykét tegyek. Ez kétféle lehetett: a nyeles alumínium kiöntő (ami azért nagy túlélő, mert mostanában befogtam a gyertyaöntéshez, mivel a tárgyaknak, mint tudjuk - ellentétben az emberrel - sok életük van), vagy pedig egy barna, mázas, kis kávéskanna, ami - tartok tőle - már csak az emlékeimben él, de abban nagyon elevenen. És már lehetett is tálcán, óvatosan bevinni a csészéket, vasárnap reggel vagy éppen máskor. Innentől pedig már itt is vannak történetünkben az arcok :)
(Jó, jó, mielőtt valaki megjegyezné, persze, hogy be is kellett dugni előbb azt a régimódi vezetéket a konnektorba. Ő is túlélő, az endékás grillsütőt táplálja még ma is.)
A színes kávéscsészéket - ugyanabból az időből - én szerettem leginkább, valószínűleg, mert színesek voltak. Kezdetben hat darab lehetett, kettő-kettő barna, zöld és rózsaszín, megfelelő csészealjjal. Rám két barna, egy zöld és egy rózsaszín maradt, három csészealjjal. A barna csésze fülén a fehér pöttyök nem képhiba, az bizony kopás. Arcok után a kezek...
Hozzám tartoznak ezek a csészék.
Hogy pedig én melyikből iszom a kávét? Sajnos, kakaóval üzemelek :)
7 megjegyzés:
Ügyes gyerek voltál, hogy rád merték bízni a kávéfőzést! Mert még felnőttekkel is előfordult, hogy ha azt a tölcsért túlságosan megtömték kávéval, vagy netán a kávé volt túlságosan apróra, lisztesre őrölve, akkor bizony képes volt szétnyomni, szinte szétrobbantani a főzőt.
Gomba? Nem. Autopress? Talán. Elektromos,a tetején leszorító csavar bakelitben végződő.
Orient mokkán innen, Omnián túl, Cafe do brasil?
Szépek a csészék is.
Ági, nem ügyes gyerek voltam, csak bátor :)
Mick, igen, igen, a leírásod alapján autopress volt. A kávé nem tudom, melyik lehetett, mert most utánanéztem, és az Omnia csak a hetvenes évek elején jött, én pedig annál korábban voltam kávéfőző.
Korábban volt egy ideig az Amigo.
Nagyon szerettem az ízér, még a mosolygó hölgyet is a csomagoláson.
A csészék pedig visszahozzák az emlékeket.
stali
Ez az. Amigo lehetett. Bár mintha a Café do brasil is...
Igenigen, Amigo. 68-ban vagy 69-ben jött a do Brazil után, a szép hölgy az Amigon egy kolléga felesége volt.
Kriszta, kávéfőzői tudományod előtt meghajlok! A csészék gyönyörűek!
A Cafe do Brasil biztos nem lehetett, mert azt ki se tudtam volna mondani :)
(Na, jó, azért annyira kicsi nem voltam, úgy 10-11 év körüli.)
Stali, nekem is emlékőrzők ezek a csészék.
Klári, nem volt az olyan nagy tudomány, csak azért részleteztem ennyire, mert tényleg úgy bennem maradt minden fázisa, ott, a konyha sarkában.
Megjegyzés küldése