Egy sodrófa, és aki mögötte van

Ez egy közönséges sodrófa, csak rövidebb a szokásosnál. A személy pedig, aki minden alkalommmal eszembe jut, amikor előveszem ezt a teljesen hétköznapi tárgyat, az én régi utcabéli idős barátném, Ilonka. Tőle kaptam vagy négy éve, mert amikor nem tudtam beszerezni a szokásosnál rövidebb sodrófát, nekem adta mondván, ő sosem használja, jobban szereti a régi, hosszú, agyonhasznált, "családi" sodrófát.

Ilonka ős-bicskei családban született, minden felmenője, nagyszülei, dédszülei is ott élték le az életüket. Magát mindig parasztlánynak titulálta, ezzel magyarázta a benne élő föld-szeretetet, noha ő maga már érettségizett, sőt postatisztségig vitte. 

Apja 1943-ban tűnt el Sztarij Oszkolnál, csak ennyi volt az értesítés, amit kaptak, soha nem derült ki róla semmi több. Anyja nem tudta elhinni, hogy meghalt volna, még sok évig várta, bízott benne, hogy egyszer hazatér. Aztán később időről-időre kerestették, mindenféle hivatalos úton, majd a református egyház segítségével is, de eredménytelenül.

A háború utolsó hónapjaiban a község - akkor még község volt - leírhatatlanul sokat szenvedett. Fontos stratégiai pont lévén előfordult, hogy egy nap többször is gazdát cserélt aszerint, éppen ki foglalta vissza egymástól: hol az oroszok, hol a németek. Amikor Ilonka anyja úgy ítélte meg, hogy itt már nem maradhatnak, elindult a két gyerekkel, a hétéves kislánnyal és a két-hároméves kisfiúval ki a településből, nem tudta, hová, csak el innen. Útközben mindenféle bozótosban, barlangokban megbújva napok múlva értek Etyekre, ahol embertelen körülmények közt húzódtak meg egészen addig, míg vége nem lett a háborúnak. Mire visszatértek, a házban szinte semmijük sem maradt, mások szívességéből, rokonok, ismerősök adományaiból kellett mindent újrakezdeni.

Sok év múlva aztán úgy alakult, hogy Ilonka lett a gyámja a testvére kislányának, akit felnevelt és nemcsak taníttatott, hanem a szó legjobb értelmében véve nevelt is. Sokszor mesélte, hogy amikor a kislány már nagyobbacska iskolás lett, hogyan vitte Pestre színházba, múzeumba, később pedig hogyan teremtett olyan helyzeteket, hogy a gyerek majd később minél jobban megtanuljon eligazodni a mindennapi életben. És persze mindvégig odafigyelt mindenre, amire egy szülő is odafigyel: mit olvas, kikkel barátkozik, milyen helyet foglal el a közösségben, mi foglalkoztatja, milyen álmai, milyen gondjai vannak. 

Aztán később eltemette az öccsét, majd édesanyjukat is, eközben a kislány felnőtt, saját családja, három gyermeke lett, ezzel pedig Ilonkának három szinte-unokája. Bár már nem együtt laktak, napi kapcsolatban maradtak, kölcsönösen segítették egymást mindenben, igazi kibővült családként működtek.

Ilonkát már a 70-es évek óta ismertem, de amikor 2001-ben abba a bizonyos kies mezővárosba költöztünk, mondhatni, szomszédok lettünk, csak néhány teleknyi távolságra laktunk egymástól. Ha ott mentem el, beszóltam, ha ő ment el előttünk, megállt pár szóra. Ha gondja volt, átmentem segíteni, ha nekem volt bajom, átjött és segített, vagy csak mesélt, mesélt, hogy elterelje a figyelmemet a bajról. Ha sütött valamit, hozott belőle, ha én sütöttem, vittem kóstolót. Minden télen legalább egyszer sütőtökpartit rendeztünk nála, kifejezetten erre a célra vetett évente sütnivaló tököt, mert ez jó alkalom volt a kellemes időtöltésre: a tűzhely árasztotta a meleget, a sülő tök illatozott, mi meg jól elbeszélgettünk, nincs is ennél jobb egy fagyos téli délutánon.  Mióta elköltöztem, gyakran beszéltünk telefonon, hetente többször is, egyszer el is jött hozzám. Terveztünk több látogatást is, Svábhegyet terveztünk, fogaskerekűt, meg Jókai-kertet.

Amikor az idén februárban ott álltam a bicskei református temetőben, miközben a lelkész sorolta Ilonka életének állomásait, arra gondoltam, milyen nagyon fog hiányozni. Azóta is még mindig ugyanúgy hiányzik. És nemcsak akkor jut eszembe, amikor előveszem a szekrényből ezt a sodrófát.