Hanyas vagy? 56-os?

Már a címből is kiderülhetett, túl sok mindenre nem emlékezhetek ebből az évből.:) Azért a családi mesékből, emlékekből van bőven. Az én világra érkezésemhez megannyi történet, legenda, sőt krimiszerű esemény is fűződik. Eleve már az önmagában rémes, hogy augusztus vége helyett megvártam az októbert. Hogy aztán anyukámat és vele magamat is életveszélybe sodorjam. Félelmet és kétségbeesést keltve szegény nagyszüleimben, akik aggódva jártak fel-alá a p-i klinika kertjében, várva a fejleményeket.Szerencsére Anya túlélte "óriásbébije" megszületését, de állapota eléggé válságos volt, s ezt még csak súlyosbította, hogy jöttek a hírek és a további ijesztő információk, kintről, a külvilágból. Forradalmi időt, történelmi pillanatokat választottam a megérkezésemre, talán éppen ezzel kicsit meg is menekítettem a családomat a későbbi idők megtorlásaitól, hisz el voltak foglalva Anyával meg velem, nem sodorta bele őket a sors az akkori eseményekbe. Anyukámat ugyan azzal gyanusították, hogy biztos valami főkomcsi rokona, aki a féléves gyerekével együtt ott bújkál a kórházban. Pedig alig voltam pár napos- hát tehettem én arról, hogy a pólyából úgy kilógtam? :) Meg azzal is rémítgették Anyut, hogy a városunk lángokban áll, tán már nincs is apja a gyerekének. Csoda, hogy felszökött a láza?!
Közben meg Apám messze tőlünk, a postától hazáig azt hajtogatta, "ezt nem élem túl"- mert annyira fiút várt, akivel játszhat majd indiánost, taníthatja mindenfélére, íjat készíteni, sárkányt reptetni, célbalőni, rákászni. Akkor még nem gondolta, a lányával is mindezt átélheti:)
Eddig jutottam, és rájöttem, nem vagyok eléggé hiteles, ha csak leírom, amiket nekem meséltek.
Inkább választok tiszta forrást, a szüleim akkori sorait, emlékeit. Előre elnézéseteket kérem, túl hosszúra, túl személyesre sikeredett ez az évem. Ráadásul más/mások tollaival "ékeskedek". Így Mindenszentek idején megbocsátható tán, hisz ezzel is emlékezhettem Rájuk, a mécses lángja mellett.

Anyukám kis füzete eddig még tabu volt, rajtam kívül senki sem olvashatta, most is csak pici részt választottam a szövegből, ami aktuálisan ide illő:
"...Három napos a kislányom és nevet, legtöbbször álmában, boldog, megelégedett újszülött. Sok-sok baj volt ebben az októberben. Nem tudok J-ról.Harcok vannak az országban, nekem gyógyszerek mellett is 38 fok fölött van a lázam.
...Apa él, nem harcolt, épségben van, ezt megtudtuk az állomáson keresztül közvetített telefonbeszélgetésből. Jobban vagyok.
...3-án elhagyom a kórházat. Nemzetőrök, 16-17 éves fiúk igazoltatnak. Hazaérünk. A fejünk felett elhúzó, dörrenő ágyúgolyók..."

Apa gépelt soraiból,- bár ez az írás is tele megannyi lelket simító, de nem közölhető mondattal- könnyebb idéznem, ráadásul a személyes történetek mellett remekül illusztrálja az akkori állapotokat, nem történelmi vonatkozásaiban, hanem a magánember érzésein, helyzetén keresztül.

"…E. érkezéséről 1956 januárjában szereztünk először tudomást. Abban az időben F-on dolgoztam a Megyei Rendelőintézetben. Egyidejűleg a Honvéd Kórház laboratóriumába is bejártam, ott végeztük el az első Galli-Mainini reakciót, amely bizony pozitív volt.
Meg kell vallanom, hogy kissé lehangolt az eredmény: kissé korainak tartottam a Gyerek érkezését. A V-gyár munkásszállójának egy kis szobájában laktunk, összezsúfolt bútorok közt, középfinom tömegszállási viszonyok közt. Arra, hogy lakást kapjunk, egyelőre csak igen kevés reményünk volt. Ígéretet bőven kaptunk ugyan, akkoriban, ha a lakásról kérdeztek, azt feleltem: Ha minden ígéret helyett egy téglát kaptam volna, szebb kastélyom lehetne, mint az Esterházyaké.
…Anyagilag sem éreztem eléggé megalapozottnak magam. Jó állásom volt, C. is keresett, de még sok minden hiányzott. Lakás és bútor nélkül bizonytalan tervekkel – hiszen többre vágytam még akkoriban- nem láttam bíztatónak a jövőt, a Kicsi sorsát ….és nem utolsósorban C. labilis egészsége is problémát jelentett.
…Várjuk hát Petikét. Mert Péternek fogják hívni – biztosan fiú lesz. Nem is lehet más, nekünk csak fiúnk születhet. Mi mindenre is fogom majd megtanítani! Mindenre, amit tudok. Mindenre, amit megtapasztaltam. Mindenre, amit nem sikerült elérnem nekem, de ő, az én életem folytatása majd megvalósítja apja vágyait, álmait.
…Augusztus közepén C. befekszik a p-i belklinikára… Én F-on vagyok. A szülést augusztus végére –legkésőbb!- jósolja L. professzor. Szeptember aggódással és várakozással telik. Telefon telefon után. Még semmi.
…október 18-án este átballagok a postára. Hívom anyósomékat. C. nincs otthon. A szülészetet hívom meg. Míg várok, levelet fogalmazok. Fritz Feigl professzort akarom megkérni, legyen a keresztapja fiamnak, akiből biztos orvos-vegyész vagy legalábbis mikroanalytikus lesz, ha ilyen kabbala-keresztapja lesz. Cseng a telefon. Fiatal kolléga gratulál: „Hatalmas lányod van.” –Aztán az anyósom hangja, lány, négy és fél kilós. Mint akit gumibottal fejbevertek, eltompult aggyal hallgatom. Nem, ez nem lehet igaz. Ugratnak, bolonddá akarnak tenni. Hiszen kilenc hónapon át tervezgettük, milyen is lesz majd a FIAM, hogyan fogom tanítani boxolni, teniszezni, úszni, bridzselni, fűzfából sípot, bodzaágból vízipuskát faragni, sárkányt eregetni, nyilazni, indián tolldíszt készíteni, fáramászni, palánkon átugrani, verekedni…És most, micsoda buta vicc, ugrani akarnak. El akarják rontani az örömömet.
Csütörtök van, október közepe. Sötét, hűvös este. Megyek haza, mint az alvajáró. Mormolok. Ezt ismételgetem magamban: „ezt nem élem túl, ezt nem élem túl.” Hát túléltem.
…Péntek este P-re megyek C. boldog. Azt mondják, apa vagyok. A gyerek – bár csecsemőnek hatalmas – olyan nagyon kicsike, groteszk. Csúnya, nagyon csúnya. Szegényke. Szegény C. Utazom vissza.
…Október 23. Kitört a forradalom. Megszakad a telefonösszeköttetés. Az állomáson van ismerősöm: hívjuk a p-i MÁV központot. Kedves női hang, elmagyarázok mindent. Hívja a szülészetet. Egyik fülén az én vonalam, a másikon a szülészet kagylója. Tolmácsolja az én üzenetem és a választ. Rossz hírek. Komplikációk.
November 3, szombat. Úgy látszik minden visszatér a régi kerékvágásba. Indul menetrendszerű busz Sárbogárdra. Megyek. Az állomáson bizonytalanság. Vonat? Talán másnap. Semmi biztosat nem tudnak. A buszt továbbmegy – én is. (*Ha akkor Apa a sárbogárdi állomáson marad, nem éli túl a lövöldözést...)Leraknak a dunaföldvári elágazásnál. Köröskörül százszám tankok, teherautók, ágyúk, katonák. Bizonytalanul és szótlanul méregetjük egymást. Oroszok. A tankok egyre vonulnak. Gyalog megyek tovább. A városban találok egy teherautót, amely felvesz, Mindenfelé pesti menekülők. Ki-ki a családjához, szüleihez. Paksig jutok. Onnan egy másik teherautón Bajára. Útközben veszekedés, karambol, sofőrök majdnem lelövik egymást. Baján tankok vonulnak fel. Körülfogják a várost. Tovább Szekszárdra. Éjfélig várunk az útkereszteződésnél. Egy fegyveres-kézigránátos civilekkel zsúfolásig tömött dzsip robog el, de nem vesz fel.(talán jobb is) A kórházban alszom, a gondnoki szobában. Reggel még sötét hajnalban németnyelvű rádiószózat. Lassan megértem. No, most sürgősen tovább. Egy ponyvás teherautó Bonyhádig visz el. Teljes a fejetlenség. Nincs összeköttetés. Gyalog indulok neki. Zetorra szállok, onnan egy motorkerékpár hátsó ülésére. Pécsvárad. Nagymama szegény, hogy örül: „Csakhogy élsz. Mi úgy hallottuk F. romokban és lángokban van.” Én csak mennék tovább, csak bejussak Pécsig. Akad egy bátor motoros: bevisz. Útközben a teherautókról integetnek a katonák: Vissza! Vissza! Mi előre megyünk. A Kriszt-pusztánál nagy a tömeg. Orosz őrszemek. A város lezárva, se ki, se be. Fogyatékos orosz tudásommal magyarázom a tisztnek, hogy orvos vagyok, a klinikán dolgozom. Megérti. Mehetünk. Épp a déli harangszó kondul, mikor belépek a meszesi lakásba. Anyósom sikolt. C. sápadt, megöleljük egymást, alig tudunk szólni. A Kicsi alszik.
Vonat egyelőre nem indul. Maradok. Ostromállapot. Nyugtalan vagyok. November 13-án megyek vissza F-ra. Kifestetem a lakást. Készülök a család fogadására.
…Végre. Hazahozzuk őket. A kicsi egész úton alszik.
…A gyerek nevet rám. Megismer. …A Kicsi mintha szeretne engem. Esténként fütyülök és énekelek neki. Azért még szeretheti a zenét!A Beethoven hegedűverseny harmadik tételének vidám ritmusú dallamára mindig elneveti magát. Hiába, ez az én gyerekem! Időnként már elfelejtem, hogy lány…
Esti altatót énekelek neki, A Mozart bölcsődal sajátköltésű olasz szövege a sláger. Olvasok is neki. Angol és francia verseket. Kedvence azért az olasz beszéd. A Novaro-vers szemmel láthatólag elbűvöli: úgy mered rám mint kígyóra a madár. Igen, határozottan tetszik a gyereknek, akármit is mond C., én látom rajta. El is mondom neki vagy százszor:
„Nell’ora, che ogni vetta,
diventa violetta….”
Így szórakoztatom a gyerekem- vagy inkább így szórakozom vele. És így találkozik E. először a Költészettel és a Zenével.”