Rengések éve

1956-ban nyolcéves voltam, így aztán nem csoda, ha abból az évből csak néhány igazán lényeges dolog maradt meg az emlékezetemben. Például mindjárt januárban a földrengés, amikor arra ébredtem, hogy Anyu egy takarót körémcsavarva húz ki az ágyból és rohan velem az udvarra. Hogy a morajlást én magam valóban hallottam-e, nem tudom, de sokkal valószínűbb, hogy csak a mások elbeszélése nyomán képzeltem, hogy hallottam.

Később pedig jött az első balatoni nyaralás Fonyódligeten, egy üres telken sátorozva egy másik család társaságában. A szomszédban egy neves operaénekesnő nyaralója állt, minálunk azonban nomád élet zajlott, a két anyuka a két sátor között egy ládára állított petrofóron főzte az ételeket, 50 kg - ez volt a ládára festve, de hogy miből lehetett valamikor ötven kiló abban a ládában, fogalmam sincs. Ott azon a nyaraláson tanultam meg úszni és nagyon jól éreztem magam, mert terelgethettem, pátyolgathattam egy kisgyereket is, a másik házaspár Csabi nevű fiacskáját.

Aztán szeptemberben életemben először szembesültem azzal, hogy közülünk, a családunkból valakit örökre elveszíthetünk. A nagypapámat rövid betegeskedés után elvitte egy szívroham, már a kórházban, a felvételi irodán, apám szeme láttára halt meg. A nagyszüleim az állomáshoz közel laktak és miközben én a kertjükben szöszmötöltem, Nagymama órák óta az állomáson várta Aput, - aztán csak jöttek be a kapun egymás mellett és nagyon nehezen tudtam felfogni, amit mondtak. Amikor a temetés napja elérkezett, föl sem merült, hogy engem nyolcévesen ne vigyenek oda, senki nem féltett a lelki sérüléstől és mondhatom, semmi bajom nem lett attól, hogy jelen voltam a nagyapám temetésén. Persze azt, hogy többé már nem lesz velem napközben, nem szólít Mókuskámnak, nem tanít meg németül, ahogy pár nappal azelőtt megígérte, nem ad titokban cukros kenyeret, ha épp válogatósan félretolom az ebédet, és hogy nem kerget a lakáson át kezében a szemcseppentővel, könyörögve, hogy álljak meg, amikor  kötőhártyagyulladás miatt voltam szobafogságra ítélve - ezekre, a hiányára csak jóval később, fokozatosan ébredtem rá.

1956. október 23-dikán nyárias meleg volt, épp úgy, mint az idei ünnepen. Már délelőtt hazaküldtek bennünket az iskolából, otthon pedig nagymamám kevergette a szilvalekvárt egy hosszúnyelű fakanállal a cseresznyefa alatt felállított üstben. A  következő napokból, hetekből csak kiragadott mozzanatokra emlékszem: hogy a rádióból állandóan ugyanaz a dallam szólt, az Egmont-nyitány, meg hogy az iskolában egy rövid ideig tartottak hittanórákat, aztán pedig arra, hogy a helyi kis közértbe egyszer engem is elküldtek sorbaállni lisztért, amiből fejenként öt kilót vehettünk aznap. Délutánonként a barátnőmmel, Marival a megszokott királylányok és öltöztetőbabák helyett a Kossuth-címert rajzolgattuk és színeztük nagy műgonddal, esténként pedig a rádióból a Szabad Európa hangja recsegett-sistergett, aztán egy éjszaka néhány utcabeli férfi társaságában Apu is elindult kenyérért gyalog Kőbányára. Amikor november negyedikén bejöttek az oroszok a lánctalpas tankokkal teljesen felszántva a tőlünk négy háznyira futó Cinkotai utat, anyámék első reakciója az volt, hogy biztos, ami biztos, le kell vágni a két alig hízott süldőt - vesztünkre abban az évben nem a szokásos egy, hanem két malacot tartottunk -, így soronkívüli disznóölés lett nálunk. Majd pedig ezzel egyidőben a nagyszoba utcára néző ablaka elé tolták a ruhásszekrényt, ha lőnek, valamit tán csak felfog. Pest felől tompa ágyúdörgés hallatszott, szóba került, hogy leköltözünk a pincébe (nem tudom, vajon ez megóvott volna-e bármitől is bennünket), apám le is vitte már a nagy bőröndöt, benne a legszükségesebbnek ítélt ruhaneművel, közben pedig nagymamám megnyugtatott, hogy ha minden kötél szakad, ő is, meg Anyu is tud ám kenyeret sütni, éhenhalni nem fogunk. De aztán a pincébe mégsem mentünk le, a szekrény viszont még jó ideig az ablak előtt maradt.
A szomszéd család egy nap elköszönt, ők elindulnak és nem jönnek vissza, mondták és valóban, el is mentek, egészen Amerikáig jutottak, amint az később kiderült. A rádió ekkor már nem játszotta az Egmont-nyitányt,  ellenben az Oly távol, messze van hazám... gyakran elhangzott, és egy rövid ideig (míg be nem tiltották) az Ahogy lesz, úgy lesz... is. Esténként  hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, ahol hosszan olvasták fel a szerencsésen kijutottak üzeneteit az itthon maradt családtagoknak, és bár mi nem voltunk ebben érintettek, mégis valami különös, dermesztő érzés volt ezeket hallgatni: emberek, akik tán sose jöhetnek vissza, üzennek ide, ahol a családtagjaik, szülők, testvérek, barátok most, épp ebben a pillanatban hallják a hírt felőlük.

Arról, ami még  eközben történt, akkoriban semmit sem tudtam. Nyolcévesen az ember ennyit érzékel egy forradalomból.