Mick 56/4

Jelképek
Az egyik napon mi is előhoztuk a zászlót, a ház zászlóját, mert a mi balkonunkon lehetett kitűzni. Leszedtük sebtében az általunk formája miatt csak dinnyecímernek titulált címert, mely a Szovjetunióét utánozta kalászaival, sarlójával és kalapácsával, vörös csillaggal a tetején. A miénk textilből applikáltatott korábban a trikolórba, így pengével lefejtettük, s vadonatúj fehér folt keletkezett a helyén. Nagyon szerettük ezt a zászlót így megtisztulva. Később egy amerikai borítékzáró bélyeget kaptam menekült rokonaimtól. Remember [emlékezés] felirattal. 56-ról szólt. A színes rajzú bélyegen egy forradalmár tart egy lyukas közepű trikolórt. Sokáig megvolt. Egyszer csak nyoma veszett, mint annyi minden másnak. Nagyon örültünk a visszatért Kossuth-címernek. Fröccsöntött vörös műanyagra festett címerkép volt. Gombostűt olvasztottak bele. Így állt össze ez a kettős keresztet mutató csoda, mely elég gyorsan megjelent az iskolák falain is. Párhuzamosan leszedték a Rákosi-címert. A sebtében elkészült német, angol és francia nyelvre oktató füzet címlapján is a Kossuth-címert találtuk. Mi elégettük a fürdőszoba hengerben az oroszkönyvet (hagyományos tüzelésű, zsámolyszerű kályhán álló vízzel telt henger volt ez, csappal, zuhanyozóval), s nem álmodtuk, hogy valaha szükség lehet még rá. A minden közintézmény homlokzatára biggyesztett kisebb-nagyobb vöröscsillagokat minden intézményről eltávolították, így az utcánkban lévő Alumíniumgyár tetejéről is lefűrészeltetett.
A szovjet birodalom jelképe, a hétméteres bronz Sztálin-szobor szintén eltávolíttatott. Sokan fűrészeltek belőle egy-egy darabkát, s vitték magukkal. Sose került vissza a szobor a térre. Egyébként Sztálin nemigen akarta megadni magát. Úgy össze volt rakva, hogy csak üggyel-bajjal sikerült térdtől felfelé szétvágni, letépni a piedesztálról. Helyben csak a csizma maradt, a helybeliek a Felvonulási teret jó darabig Csizma térnek hívták. Hány évnek kellett eltelnie, hogy a Dózsa György úton felállított Lenin-szobornak hasonló sorsa legyen. Azt tapintatosan időben elvitték úgymond restaurálni, s máig se került vissza oda. Talán a kamaraerdei „szocialista szellemek” kavalkádjában kapott helyet, az úgynevezett szoborparkban. Sose szabaduljon ki onnan.
A forradalom idején sok disznóság is történt. A jelképek néha nem számítottak. A Köztársaság téren pl. a fehér zászlót felmutató vöröskereszteseket, orvosokat is lőtték az ávósok. Volt humora is a forradalomnak. Szinte minden közlekedési eszközre vöröskeresztet festettek, hogy elkerüljék a támadást. Egyszer a Nagy Lajos király úton felbukkant egy lovas kocsi, és látom, hogy a ló farára hatalmas vörös keresztet rajzolt gazdája.

Szemtanú
Apánk bennünket, fiúkat elvitt a Köztársaság térre. Akkor már véget ért a harc. Néhány ávós felakasztott tetemét láttam, mások a földön hevertek. Mellükön igazolvány, melyből kiderült, hogy karhatalmista az illető. Bankjegyek szanaszét. Senki nem nyúlt utánuk. Egyeseken pörkölődés nyomait véltem felfedezni. Nem mondhatnám, hogy kegyeletes lett volna a tömeg hozzájuk. Rugdosták csizmás-félcipős lábukat, ami talán érthető volt azok után, amik ott történtek. A tömegből sokan úgy gondolták, hogy kazamata-rendszer húzódik a tér alatt nagy mélységben. Arra gondoltak, hogy az ávósok oda menekültek, ezért előbb vízzel akarták elárasztani a földalatti részeket, később úgy döntöttek, hogy le kell állítani az akciót, mert foglyok is lehetnek odalent, s akkor azok is elvesznek. Egy tűzoltóautó érkezett vizet szivattyúzni. Valaki bőrkabátban egy „gitár”-ból tüzet nyitott. A levegőbe lőtt. Azonnal odaugrott hozzá egy csomó ember, s leállították. Talán a fegyvert is elvették tőle. További részletekre nem emlékszem, mert ezek után hazaindultunk.
Más alkalommal az Erzsébet királyné út liget felé eső részén jártunk. Egy fiatalasszony – karján csecsemővel sírós hangon könyörgött férje életéért. Két fegyveres civil fogta közre ávós férjét, s vezette el. A fegyveresek bizonygatták, hogy semmi félnivalója nincs, ha semmit nem csinált. Sajnáltam az asszonyt, a tragikus történést. Persze gyerekfejjel semmit nem tehettem volna akkor sem, ha bármelyik fél igazáról meg lettem volna győződve. Ugyancsak az Erzsébet kir.né úton dübörögtek orosz tankok egyik délután. Rákospalota felől jöttek, s mentek be a városba. Lövegtornyában egy-egy baka állt, kezét a gépfegyveren tartva. Megfenyegettük ököllel, mikor nem felénk néztek: Az anyád! Majd lekaptuk a kezünket. Simán lelőhettek volna bennünket. Nagyon sok helyen találkoztunk: Ruszkik, haza! felirattal, magyarul és oroszul egyaránt. Mikor híre ment annak, hogy az oroszok megtámadták hazánkat (nov. 4.), nagy elkeseredés ülte meg mindenkinek a szívét. Az enyémet is, egész környezetünkét. Hozzáfogtunk a barikádemeléshez. Földhányást készítettünk az alagsori mosókonyha elé. Annyi értelme volt a dolognak, hogy egy közeli támadás esetén a nem célzott lövést kivédte volna, vagy az eltévedt golyót megfogja, ha becsapódik. Egyszer igen erős robbanásokat hallottunk közelről. Nosza, levonultunk az alagsorba. Ott szorongtunk vagy egy óra hosszat, míg el nem csendesedett minden. Úgy gondolták a felnőttek, hogy aknatámadás érte a környéket, hiszen fegyveresek a közelben nem voltak. A valóság egészen más volt. Mint megtudtuk, a tőlünk 3. keresztutca (Gyarmat utca) házait lőtték orosz tankok. Hogy parancsra tették-e vagy részegek voltak a katonák, nem tudom. Ott lakók mondták el, hogy a burzsujnak tekintett családi házakkal szembefordultak, és közvetlen közelről mindegyikbe belelőttek. Aki mesélte, farkasszemet nézett a tankágyúval, és mivel látta, milyen irányban áll meg, még idejekorán kikerült a hatósugarából. Valóban minden ház homlokzatán hatalmas, kör alakú lyuk tátongott. Valószínűleg senki sem halt meg ekkor.
Budapest az ostromlott város képét mutatta. Orosz repülők bombázták a várost. A Belvárosban, a főútvonalak mentén szinte minden ház tönkrement részben vagy egészben. Az Üllői út, (a Kilián-laktanya környéke) a Rákóczi út és még számos belvárosi utca háborús sebeket kapott.
A magyarok harcmodora időnként igen szellemes volt. Persze a szellemességeket a harci felszereltség hiánya okozta. Puskák, néhány gépfegyver, de leginkább Molotov-koktélok segítségével remélték a győzelmet kicsikarni.
Mondják, hogy az Üllői úton keresztben spárgán rángattak egy lavórt kétfelől, mely az éktelen zörgésen kívül semmire nem volt alkalmas. Mégis megállásra késztettek tankokat, mert a bennülőknek fogalmuk sem volt róla, mivel állnak szemben. Újpesten pedig kenőszappannal árasztották el az Árpád utat. A tankok tehetetlenül csúszkáltak az így keletkezett műkátyúban. Úgy mondták: az oroszok azt sem tudták, merre járnak. Azt hitték, hogy Szuezben vannak, merthogy ott egy másik háborús fészek keletkezett (szuezi válság).