Mick 56/3.

Az 1956-os forradalom és háború
Főhajtásom a lyukas zászló előtt

Ötven éve a magyaroknak arca volt, s igaz harca
Hogyan éltem meg tíz évesen a forradalom eseményeit?
1956. október 23. kedd. Anyám htb. (háztartásbeli) velünk, öt gyermekével otthon. A hatodikkal várandós. Apám kb. este hat órakor ér haza. Lerakja hivatali aktatáskáját, s meglehetősen sokatmondóan említi, hogy tüntetés zajlik a Belvárosban. Nálunk, Zuglóban abszolút csönd honol. Apánk viszont a Fiumei úton dolgozik, közel a Keleti pályaudvarhoz. Várakozással vegyes csendben telik az este. Mi, gyerekek a Rákosi-korszakban növögettünk a kettős nevelés körülményei között. Mást harsogott a rádió, az újságok, az iskola és valamennyi munkahely, mind a párt szócsöve, és mást vallottak szüleink, az egyházak képviselői, a hívek. Mindenesetre felcsillant a remény egy vékony sugara. Apánk, anyánk jól emlékeztek a 2. világháború előtti polgári, békés időszakra. A szellemi terror ellenére sem felejtettek. Apánk a híreket hallgatta Telefunken rádióján. A Szabad Európát ugyan zavarták, de teljesen el nem nyomhatták. A hírfoszlányok a fejében kiegészültek teljes értékű anyagokká. Apám akkor már meglehetősen súlyos beteg volt. Keringési zűrök miatt néhány évvel korábban túlesett két műtéten, melyek az idegek működését igyekeztek úgy módosítani, hogy magas vérnyomás visszaálljon a normális szintre. Ez nem sikerült, ő mindenesetre elszenvedte a kb. 30-30 centis vágásokat.

És este lett és reggel, szerda reggel. Hűvös idő volt. Némi eső is szemergett az utcánkban, mikor kezemben a táskámmal elindultam szokás szerint iskolába (Telepes u.). Szomszédunk idős embere (Szabó úr) pedig az ő szokása szerint a járdát söpörte. Mit járdát. A porzó kocsiút szélét, ahol mi jártunk porban, sárban, mikor mi volt. Ő rám nézett, megállított kérdezve: Hová mész? Én: Iskolába. Ő: – Hát nem tudod? Nincs tanítás, forradalom van. Én még úgy nem örültem embernek, mint akkor neki. Váratlan szünet indul egy szebb élet reményével. Azonnal elhittem a jó hírt, sarkon perdültem és hazarohantam. Kettesével-hármasával szedtem a lépcsőket. Hiszen nagy hírem van, jó hírem van. Kitört a forradalom. Mindnyájan otthon maradtunk.

Zenék
Bekapcsoltuk a rádiót, hogy tájékozódjunk. Leginkább a Szabad Európát hallgattuk, ritkábban a Kossuth-adót. Olykor az Amerika Hangját. A SZER részletesen beszámolt az eseményekről, kommentálta az információkat, kitartásra buzdította a felkelőket. Később huzamos ideig a menekültek üzeneteit továbbította. Különféle jeligék mögött egyes emberek, embercsoportok álltak. A jeligék alkalmazása mögött az a jogos félelem állt, hogy az otthon maradottakat retorzió érheti. Sokféle szignálra emlékszem vissza, melyek az egyes műsorokat vezették fel. Ilyen volt pl. az egyik Schubert-impromtu, azt hiszem az asz-dúr.
A forradalom napjainak egyikén este kb. fél tízkor operaáriákat közvetítettek. Köztük Mozart Szöktetés a szerájból c. operájából az akasztófa-áriát. Talán nem véletlenül hangzott el: „Az lesz majd a kéjes óra, majd ha áll az akasztófa, és a gége megszorul...” Mit mondjak? – elég idétlenül és vészjóslóan hangzott.
És még mindig zene. Soha olyan sűrűn nem hangzott el a Szózat, a Himnusz, mint azokban a napokban. Emlékszem a Bosnyák téri piacra igyekeztem. Ám egy megafonból a Szózat szólt. Mindenki megállt. Én is. Olyan helyzet volt, hogy bárhonnan rálőhettek bárkik bárkire. Nem a hazafiság állított meg elsősorban. Hanem az attól való félelem (10 éves voltam), hogy tettlegesség követheti a fegyelmezetlenségnek számító továbbhaladást. Mindenre fel kellett készülni. Egyszer az Angol utcai pékségnél sorban állás idején a közelben egy rövid sorozatot lőtt valaki vagy valakik, valahonnan valakikre. Mind fedezéket kerestünk, hogy életben maradjunk, s vihessük a kenyeret az otthonlévőknek.
Hogy teljes legyen a lista, megemlítek még egy untig ismételgetett, elcsépelt melódiát is. 56-ban naponta többször elhangzott: „Oly távol messze van hazám, csak még egyszer láthatnám...” Már gyerekfejjel is idegesített a szöveg primitívsége: döntse el, hogy a távol szót választja, vagy a messze szót. A dallama annál inkább megfogott. Persze nem annyira, mint amilyen sűrűn elhangzott. Boros Ida énekelte (állítólag még a felvétel éjjelén Bécsbe távozott)
Oly távol, messze van hazám...
Csak még egyszer láthatnám.
Az égbolt, felhő, vén hold, szellő
Mind róla mond mesét csupán.

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám
Ott lennék boldog csupán.

***

Valójában egy másik nóta is dívott: eredetileg Que Sera, sera a sláger címe.
http://www.youtube.com/watch?v=xZbKHDPPrrc
Álljon itt ennek a szövege is:
Mint hosszú copfos, barna lány,
jó édesanyám, faggattam én,
Leszek-e boldog, leszek-e szép,
s ő felelt könnyedén:

Légy szerény, mint én,
légy elégedett szívem,
a jövőt nem sejthetem,
ahogy lesz úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz.

Később az első randevún,
egy szőke fiú hozzám hajolt,
szeretsz-e mindig, kérdezte ő,
s én feleltem könnyedén:

Légy szerény, mint én,
a jövőt nem sejthetem,
a sors ezer rejtelem,
ahogy lesz, úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz...

Nekem is van már gyermekem,
egy szőke kislány,
ki csak az enyém,
leszek-e boldog, leszek-e szép?
s én felelek könnyedén:

Légy szerény, mint én,
légy elégedett szívem,
a jövőt nem sejthetem,
ahogy lesz, úgy lesz.
Bárhogy lesz, úgy lesz!