Mick 56/2

56 NYARÁN

Nagyszüleim már régóta meghaltak, Isten nyugosztalja őket! Apai nagyapámat sohasem láttam. Öreganyám fényképet mutatott róla: Nagyapátok úgy ült a lovon, mint a cövek! S csakugyan. Láttuk, amint egy férfi ül egy lovon. Hát ő volt az.

Anyai nagyapámra viszont jól emlékszem. Nyaraltunk náluk többször is. A román határ közelében laktak, oda utaztunk le bátyámmal 56 nyarán kettesben. Ő 12, én 10 éves voltam akkor. Szülénk felültetett a vonatra, s irány a vidék. Átszálltunk Békéscsabán. Átszálltunk Kétegyházán immár buszra, s egész napos utazás után megérkeztünk D.-ra. Már este volt, sötét este. Nagyszüleink a tyúkokkal feküdtek és keltek. A kapu zárva. Rugdostuk hát rendesen a palánkot, hátha sikerül felébreszteni őket. Várhattak bennünket, vagy a kutyák csaholása keltette fel nagyapámat, nem tudom, mindenesetre néhány percnyi dörömbölés után csoszogást hallottunk: – Na, megjöttetek, legények? – üdvözölt bennünket jóságos érdeklődéssel.

Mi tagadás nagyon föllélegeztünk az ismerős hang hallatán. Ugyan, mihez kezdtünk volna saját lakásunktól jó 300 kilométerre, ha nem jó a cím, ha nem ébred fel nagypapa. Hál Istennek, nem így történt.

Az ő házába nem volt bevezetve a villany. Petróleumlámpával világított, ha a szükség úgy hozta. Elemlámpa fényénél vonultunk át az udvaron, szemünkkel üdvözölve a kútágast, immár hármasban, s tűntünk el a házban. Öregapánk kijelölte helyünket a döngölt padlós szobában, s azt hiszem, hogy perceken belül mély álomba ringatott bennünket a nap megannyi élménye, kalandja, és a szúnyoghálón túlról érkező szelíd susogás. Kétméteresre nőtt a kender sűrűn az ablak túlsó oldalán induló szántóföldön, mint megtudtuk reggel. Jókat szippantottunk a szoba enyhén dohos-hűvös, talán némi rumszagot is árasztó levegőjéből.

Hanem hajnalhasadtán fölébredtünk. Már nem is emlékszem rá, a kanászok tülökszavú tutulásától, a tehenek legelőre indulásától, (alig lehetett látni az utcát a felvert irgalmatlan portól. Vö. Nagy Lajos Kiskunhalom) vagy nagyapánk dúdolgatásától (ma is fülemben van kedvenc nótája, akit érdekel, annak szívesen lekottázom) tértünk-e magunkhoz. Őt nem tudtuk megelőzni koránkelésben. Hamar összekapta magát, és kinyitotta a ház ajtaját. Erre aztán beszemtelenkedtek a baromfik. Mire rendbe szedte magát nagyapa, a tyúkok már a folyosóról nyíló „mehenákus” műhelyben kapirgáltak – fel nem foghatom, hogy mi ennivalót találhattak az olajos padlón. Mert nagyapa mechanikus volt, ahogy abban a korban a műszerészeket nevezték. Anyám elmesélte, hogy sajátos vonzódása tette műszerésszé nagyapát, s tanulta ki a gépész szakmát pásztor apja kemény tiltása ellenére.

Nos, megérkezett hát nagyapa, s a tyúkok közé vágta valamelyik szerszámát, hogy elhessentse őket. Maga készítette el sok szerszámát. Emberi kézhez simuló kalapácsnyelei minden mástól különböztek. Ma is van ilyen kalapácsom tőle. Mire a reggeli elkészült, egy-két kerékpárt megjavított nagyapa. Mert nyugdíjas korában rátért ezek „reperálására”. Sűrűn hozták a javítanivaló drótszamarakat. Nem csoda, hiszen hol poros, hol sáros utakon jártak ezek a járművek.

Micisapkáját a fapadra dobva jött reggelizni. Becsületesen hozzálátott a falatozáshoz. Alig szólt valamit. Ilyesmire emlékszem pl.: – Hedvig, nincs erős paprika? Nem vagyok én kecske, hogy legeljek!
Nagyon rossz néven vette, ha ilyenkor zavarta egy kuncsaft. Pedig hányszor jöttek már reggeli közben:

– Farkas tata, hoztam egy rossz biciklit.

Morogván szólt oda: – Akkor eggyel több van. Tegye csak a többi közé, majd csinálok vele valamit.

Minket nagyon lekötött a műhelye. Nem tiltott ki onnan bennünket, sőt szemmel láthatólag örült neki, hogy jól érezzük magunkat olaj- és benzinszagú birodalmában. El-elnézegettük a hatalmasnál hatalmasabb göböző fúrókat, a fújtatót, a hatalmas satut, a reszelőket, speciális fogókat, a nagydoboz gumioldatot. Később a keményforrasztás közben is megfigyelhettük. Boldogan hajtottuk a lábítót, hogy a faszén a dús oxigéntől felizzítva kellőképpen melegítse a fémet. Türelemmel magyarázta a javítás fogásait, fortélyait. Mi meg élvezettel hallgattuk. Szeretettel tanítgatta, mit, hogyan végez. Kértük, hogy az autóspumpával mi fújhassuk fel a kerékpártömlőt, sőt néhány nap múlva már megengedte, hogy a drótperemes külsőgumit mi illesszük a kerékre. El odáig, hogy egész ifjúkorunkban képesek voltunk a nála összeszedett tapasztalatokra támaszkodva megreparálni elromlott bringáinkat.

Anyánk két testvére lakott még a faluban. Nővére, Böske néni, (aki 2010-ben halt meg jóval kilencvenen felül), és Pista nagybátyám, aki egyébként roppant ügyes elektroműszerész volt. Elmesélte, hogy egyszer javításra hoztak hozzá egy kévéfőzőt. Ő, aki különben sose ivott kávét, a munkával elkészülve lefőzött egy négyszemélyes adagot. Jóízűnek ítélte, meg is itta az egészet. Nem telt el negyed óra, s szíve úgy fölpörgött, hogy muszáj volt elindulnia. Mit elindulni. Futott, futott, míg alaposan el nem fáradt. Nagy sokára csillapodott csak le a szokatlan izgatószer elfogyasztása következtében.   

Mint mondtam, napjaink változatosan teltek. Pl. rádiót rajzoltunk papírra, s mutattuk a szomszéd Jóska bácsinak. Ő akkurátusan kivette a pipát a szájából, a füléhez tapasztotta a „rádigót”, és csalódottan közölte: Nem jó a ti rádigótok. Nem szól!
Nagyapának ragyogó humora volt.
A tányérsapkás helyi rendőrt csak lavorfejűnek titulálta, s kétszer annyit kért a javításért a biztos keresettel rendelkező rendőrtől, mint a szegénysorban élő földművesektől. (Egyébként nem volt drága az ő munkája, csak alapos.)

Korábban leutaztatott öcsénk rendszeresen felkereste a faluban élő unokatestvéreket. Leginkább étkezések idején látogatott haza nagyapához, aki ki nem hagyta: – Tóni, megjöttél a csavargyárból? (Értsd: csavargásból.)

Farkas nagyapánk sokat mesélt. Elmondta, hogy egy alkalommal a szomszéd bácsi éppen a közeli nagyobb városba igyekezett. Nagyapa megragadta eme alkalmat, s megkérte, hogy ha úgyis bennjár a városban, hozzon már neki két ív üvegpapírt (smirgli) a háztartási boltból. Jani bácsi el is ment, vissza is jött, nem is hozott semmit. Gyanús volt ez nagyapának, mert hiszen a smirgli nem számított hiánycikknek abban az időben sem. 

Érdeklődött hát:

– Miért nem hozott kend smirglit.

– Mert azt mondta a bótos, hogy ollyat ű nem tart.

– Miért? Hát mit kért kend?

– Hát kértem két üveg ívpapírt, de nem adott.

– Hínnye a mindenit kendnek – vakarta meg a füle tövét nagyapa. S nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

Nagyapa szívesen mesélt nekünk az első világháború orosz hadifogságáról, ahol egy gyárban dolgoztatták őket. A gyárigazgató fiát megtanították néhány szóra magyarul. Minden reggel e szavakkal üdvözölte őket: – Jó napot, kívánok, én Szúnyog Pista vagyok.
Mindig jókedvre derítette a raboskodókat ez a néhány szó.

Tudott hát oroszul nagyapa. Biztosan sok élménye támadt a bejövő oroszok miatt a II. világháború alatt. Én csak kettőre emlékszem közülük. Íme: Egyszer bejön egy orosz baka, és követeli, hogy a konyhában lévő faliórát adja neki öregapám. Ő visszaszólt neki: – Nem úgy van a! Várd meg, míg megfiadzik. Hát a muszka leült a lócára s várt, míg el nem unta magát.

Sokkal rosszabbul járt egy tiszttel, akinek jobban tetszettek nagyapa szerszámai, mint neki sajátmagának. Így összeszedte mindet, s elvitte. A kapuban visszafordult, s azt mondta nagyapának: – Ezt neked adom! – s visszaadott egy kombinált fogót. A csúcs, hogy nagyapám nevetve mesélte tíz év elteltével a történteket.

Nagyapám célratörően fogalmazott. A helyi népviseletet így összegezte: – Fekete kendő, meztéláb, kék kötény, garabollyal (= fűzvessző karkosár bevásárláshoz) a kézben. Ha ebben az összeállításban mén valaki a piacra, mindenki helybélinek fogja tartani.

Igazán nem kívántam elfeledkezni nagyanyánkról. A már említett Hedvig teremtette elő a bőséges ebédeket. Már jókor reggel elvágta a nyakát valamelyik tyúknak, és okvetlenül megjegyezte, hogy azért volt vele kénytelen végezni, mert az mindig összekapott a többivel. Hamar levessé, rántott csirkévé alakította az áldozatot. Sose felejtem el a gémeskútban hűtött görögdinnye ízét sem, mely csaknem naponta asztalra került jóságosan csillapítva a nyár hevét. Körülültük hát az asztalt, melynek a közepén stílszerűen egy bicikli nagyfogaskereke szolgált edényalátétül. A folyton zümmögő legyeket a fejünk feletti légypapír ritkította folyamatosan.

Nagyapa szigorúan ügyelt arra, hogy sorrendben vegyünk magunknak a tálból, s nem összevissza. Előfordult, hogy a kisebb – látva, hogy a malomkerék nagyságú szilváslepényt elhalászták előle – felkiáltott: – Pont azt akartam! Nagyapa azonnal rádörgött: – Talán előbb a bátyád szedne! S ezzel a dolog el volt intézve.

Mire a nap alábbhanyatlott, mi is kívántuk erőst az ágyat. Boldogan vetettük magunkat a párnák, takarók közé, alá. Még hallottuk, hogy nagyszüleink akkuról működtetett rádión meghallgatják az esti krónikát, de zárószignálja már félálomban ért bennünket. Az ágyunk fölött lógó nagy alakú Mária- és Jézus-képek alatt biztonságban elszenderedtünk, és talán arra gondoltunk, mit is csinál Budapesten lévő két húgunk, apánk, és főként anyánk, aki akkor várta hatodik gyermeke megszületését. 

***
Kicsit vissza kell ugorjak az év elejére, mert a költözés iskolaváltást is jelentett. Kelenföldön. Két évig Kucseráné tanított, harmadikban előbb Román Pál, majd Czinder János, merthogy valamiért egy helyett három megállóra fekvő ún. kisiskolába kerültünk. Ez egy földszintes ház volt néhány tanteremmel. A szomszédban a Budafok-Forgalmitelep mellett kis temető húzódott. Később mindent eldózeroltak. Kb. az iskola helyén alakították ki a 7-es busz végállomását. Czinder vagány fiú volt. A vétkestől megkérdezte: intő vagy pofon? Választhatott. Igen nagy pofonokat osztogatott. De hát hamar vége lett az ennek a közjátéknak: költöztünk.
Zuglóban laktunk már jócskán, amikor kitört a forradalom.