Emlékfoszlányok, villanások

A hetvenes évek eleje, csikorgó hideg, havas január … egy ismerős temetésén voltunk kint Rákoson … már lilára fagytam, amikor édesapám azt mondja, ne induljunk még kifelé, mutat valamit …. megyünk át a temetőn, egész a végéig …. elhagyatott, bokros-gazos, elvadult területhez érünk, megállunk a szélénél … itt temették el őket, mutatja. A semmiből váratlanul egy fekete bőrkabátos férfi lép elő. Nem mozdul, csak néz bennünket. Lassan elmegyünk.

Húsz évvel később, egy nyári napon a 301-es parcella kopjafái, sírkövei között járunk. Ő is velem ült ,,,, ő is ….. mellőlem vitték el …. és könny csillan a szemében.

Egyik évben egy új kisfiú jött a csoportomba, a nagypapa hozta beíratni. Ahogy mondja a nevet, felvillan előttem az egyik sírkőről a név. Nem ismerte? – kérdem. A testvérem volt…..

Verőfényes, őszi nap, 2000. október 23-án. Valahova megyek, a hatos villamosról látom, hogy a Mammutok tövében néhány, ünneplő, sötét ruhába öltözött idős férfi toporog a Széna téri kopjafák körül. Olyan elveszettek ott, iszonyú a kontraszt! Még itt vannak közöttünk, de a mammutok már föléjük nőttek.

Tizenkét éves voltam, a leckémet írtam itthon délután, amikor csöngettek. Édesapám egy volt börtöntársa, aki jóval korábban szabadult, sejtették, miért. Most csokit is hozott nekem. Jártak itt nálatok mostanában apád barátai? Kiket ismersz közülük? Mit fogtok csinálni holnap? Készültök valahova? Miről szokott mesélni apád?

Ó, kitanult gyerek vagyok én már! És különben sem szeretem a csokit.

Hatalmas épület a váci börtön! Én meg olyan kicsi vagyok, éppencsak hatéves. A sűrű rács mögött csíkosruhás férfiak. Az egyiküknél állunk meg. Azt mondja, ő az apám….

Vasárnap délelőtt van, éppen palacsintát sütök. Az ajtóban egy büszke tartású, bajuszos férfi áll, bizalmatlanul nézek rá. Rácz Sándor – mutatkozik be. A beszélgetésnek – huszonévem lobogásával – már én is részese vagyok.

Gimnazista voltam, amikor a nyári keresetemből és az összegyűjtött pénzemből lemezjátszót vettem. Édesapám jött el velem megvenni. Én kiválasztottam valami beatlemezt, ő meg NDK-kiadásban Beethoven Egmont-nyitányát. Hungarotonban nem volt kapható. Nem értettem, miért pont ez kell neki és talán, ha egyszer hallgatta meg, aztán többet nem.

Sokára tudtam meg, hogy azokban a napokban csak ez szólt a rádióban. Most már én is benne hallok mindent, amit jelent.

85-86 lehetett, akkor hétköznapra esett. Szokatlanul sokan voltak az esti misén. Hátborzongató volt a beszéd az elnyomás elleni küzdelemről, a magyar hősökről. Igaz, a török elleni harcról szólt, hiszen ezen a napon Kapisztrán Szent Jánost ünnepli az egyház

Nyakra-főre osztják az 56-os emlékérmet, már a szomszéd is büszkélkedik vele, akit pedig csak három hónapra vittek be. Édesapám mégis csak az utolsó körben kapja meg. A Városházán van az ünnepség. Az oklevélen rosszul írták a nevét….

Mégis sok másolatot kell készítenem róla. „Fiam, ezt jól őrizd meg, mindig legyen nálad, most majd javadra válik, ami velem történt.”

Még jó, hogy nem érte meg, amikor kirúgtak a 2002-es kormányváltás után….

A temetésen egy, még idősen is szálfatartású férfi lép a ravatal elé. Fejet hajt, letesz egy nemzetiszínű szalaggal átkötött csokrot, aztán hozzám lép. Megismerem: Rácz Sándor. A szalagot hazahoztam.

89-ben még nem volt munkaszünet. A munkahelyem csupán pár percnyire volt csak az Országháztól, úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy a szép, őszi napsütésben elsétáljunk oda, és ott legyünk a köztársaság kikiáltásánál. A tér telve volt lelkes, boldog és reményteli emberekkel.  

Sokáig titokkal a szívemben éltem. Már régóta nem az. Szabadságot kaptunk helyette. De az még nem férkőzött a szívembe.