(most, hogy ideiglenesen(?) "feltámadt" a freeblog, ahol 7 éve vezetgetem személyes, szinte napi blogom, nem tudok ellenállni, hogy ne böngésszek bele, és ne onnan másoljak ki korábbi irásokat a témáról (bocs, ha ezért is több a kelleténél):
2007. okt. 23.
hol a történelem
leszámitva az éttermi ebédet, itthon voltunk egész nap - lányom még ebédelni se akart volna kimozdulni a négynapos "szünet" betetőzéseként, de nekem elvem, hogy kell a friss levegő, a séta, amúgy is, meg meg akartam nézni, legalább utólag, a pár órával azelőtt felavatott új emléktábla szövegét, a volt rendőrkapitányság falán, amit az 56-os forradalom oldalára átálló akkori rendőrkapitány emlékére állítottak, akinek köszönhetően minden békésen zajlott le a mi városunkban. (A fia ifivezetőnk volt az általános iskolában, később filmrendezőként fel is dolgozta a makói 56-os eseményeket, a gimnazisták történetét, mintegy újrajátszatta a mostaniakkal, ő is az volt akkor - tavaly volt a filmje bemutatója a gimi aulájában..., azon ott is voltam, meg akkor is felállítottak egy emléktáblát a gimi falán, az akkoriak emlékére.)
a tévében végignéztem az ünnepséget, meg a táncjátékot is, azt
án egy remek játékfilmet: Rózsadomb. 2004-ben készült, nem Magyarországon (Németországban) élő rendezőnővel. (Mari Cantu)(talán azért is olyan jó? az itt élő magyarok nem tudnak távolságot tartani saját történelmüktől igazán - de szembe nézni se vele - vagy valószínű ez a két dolog össze is függ - no és mindent összekutyulnak, az egész történelmet, differenciálatlanul, az előző két műsorösszeállítás épp ezt igazolta.)

a film ráadásul gyerekszemszögből mutatta az eseményeket, és eszembejutott, hogy én is tulajdonképpen az voltam 56-ban, és most ugyanúgy távoli történelmi múlt a lányom számára mindez, mint pl. nekem volt az első világháború, aminek idején viszont az én anyukám volt gyerek.
a történelem észrevétlenül jelenik meg az életünkben, olykor, azaz csak utólag jövünk rá , hogy olykor történelembe megy(ünk) át.

2008. okt. 23.
56-os töredékek
rádiót hallgatunk a nagynénéméknél, a szomszéd néninél, akinek az unokájára szoktam vigyázni, múltkor még egy Yehudi Menuhin koncertnél raktam a fülem a rádiókészülék vásznára, el ne veszítsek egy fél csodás hangot se - de most komoly hírekről beszélnek körülöttem a felnőtt öregek, suttogva, Lengyelországból, ami várható, hogy itt is lesz, hamarosan
anyut hazaküldik a szegedi klinikáról félgyógyultan, az "eseményekre" való tekintettel, otthon fekszik az ágyban
én rohanok haza az iskolából, kezemben egy röpirat, amit az utcán találtam a földön, boldogan lobogtatom, s azt a pontot olvasom fel, illetve summázom -kommentálom, aminek gondolom, ő is örül: - "Anyu, vissza fogjuk kapni az államositott házunkat, látod , itt van?! - mutatom neki az odavonatkoztatható pontot; de ő meg se nézi, nem is szól semmit (annyi mindent megért már!) csak halványan mosolyog, rám...
aztán az utcán hallok valamit valamiféle listáról, amit összállítottak valakik, valakikről - s kicsit elkezdek félni is
az iskolában nincs is rendes tanítás, csak felügyelnek ránk a tanárok, olvasnak vagy olvastatnak fel valami érdektelent
közben az események - halljuk a kósza híreket - a főtéren zajlanak, arra felé nem is megyek, az egyik - felügyelő tanárunk ugyan azt mondta, ő nem mond semmit, se azt, hogy menjünk, se azt hogy ne...
hát én nem megyek..., csak hallom, hogy ledöntötték a szovjet hősök emlékművét, a gimnázium előtt, vöröscsillagostul
korán reggel megyek iskolába, kihalt minden, már nyirkos hideg is van, még szinte sötét, de legalább is szürke, csend is lenne, csak valami furcsa dübörgő zaj veri fel, a macskaköves kocsiúton mellettem, velem egy vonalban tankok cammognak a városon át, fölfelé,
én lekanyarodok balra, megyek iskolába - mint mindig...
2010. okt. 23.
egy kis történelmi lecke...
vendégszöveg (de "családban maradva") - és némi aktualitással:
"Nem lehet elégszer emlékezni – ahogy már e hasábokon* is tettük, talán nem is egyszer – az Ady tér régi sportpályáját övező, valahavolt betonkerítésre. Nem lehet elégszer, mert hát egy újszülöttnek minden tárca új, és e hasábokon sem árt emlékeztetnünk magunkat az új olvasókra, mert aki elég rég koptatja ugyanazokat az egyetemi lépcsőket, hirtelen azon kaphatja magát, hogy a szembejövő arcok egyre ismeretlenebbek. Talán csak az ETR-rel és a tanulmányi osztályokkal való harcok maradnak változatlanok, elkapott beszédfoszlányok a folyosón, de ezekről beszélni most olyan messzire vezetne. Most maradjunk az Ady térnél, pontosabban annak régi életénél, amikor még sportpálya volt, és valaki a betonkerítésére pingálta: „nincs többé magány”.
Mindenesetre aki nem a Dugonics téri épület labirintusban, hanem már az új – és egyre kevésbé új, mert egyre inkább megszokott – Ady téri könyvtárban szocializálódott könyvtárhasználónak, az más városban is a tágas, szabadpolcos könyvtárakat keresi. Budapesten például bár OSZK-ban minden megvan, mint egy Borges-novellában, de a Szabó Ervinből kölcsönözi is lehet, sőt, még a nagyobbacska táskát is be lehet vinni az olvasótérbe. A minap, amikor mi is a központi könyvtár felé vettük az utunkat, nem tudtunk nem gondolni arra, amiről mostanság olyan sokat írnak, arról, hogy elég megfelelő nevet visel-e a könyvtár. Mármint, ha jól értjük a vonatkozó cikkeket, ideológiailag. Merthogy Szabó Ervin, akinek a nevét inkább az olvasójegyünkről ismerjük, mint írásainak címoldalairól, ez a Tanácsköztársaság előtt meghalt ember, aki többek között kiépítette a fővárosi könyvtár fiókhálózatát, hát hogy ő ilyen, urambocsá, mik vannak, baloldali volt. A kérdéssel még vitatkozni is zsenáns, ám ez az egész arra mégiscsak felhívja a figyelmet, hogy mennyire nehezen – értsd: nem – tudunk megítélni tőlünk immár távol eső folyamatokat, hogy a jelenbeli leegyszerűsítéseket hogyan vetítjük vissza vészesen a múltba.
Például ott van az a különösen kedves könyvtáros fiú a „fővárosi-szabóervin” folyóirat-olvasójában. Ha hozzálépünk és, teszem azt, a Tiszatáj 1956-os évfolyamát szeretnénk kikérni tőle a raktárból, akkor szinte haveri segítőkészséggel közli velünk, hogy az évfolyamot szívesen kiadja, bár úgy látja, csonka. De hát ennek valószínűleg nem a könyvtár az oka, hanem a megjelenés éve, amikor, ugye, és most szó szerinti idézet következik: történtek gubancok. Csak így: gubancok. Hol van már a „forradalom” és az „ellenforradalom” keserű kettőse, az „események” elkendőző politikuma, a „népfelkelés” áthidaló megoldása. Olyan természetes ez a „gubanc” szó a fiú száján, olyan cinkos, olyan barátkozó, hogy felszámol minden magányosságot. Persze sok minden mást is, de ez most messzire vezetne."
Mindenesetre aki nem a Dugonics téri épület labirintusban, hanem már az új – és egyre kevésbé új, mert egyre inkább megszokott – Ady téri könyvtárban szocializálódott könyvtárhasználónak, az más városban is a tágas, szabadpolcos könyvtárakat keresi. Budapesten például bár OSZK-ban minden megvan, mint egy Borges-novellában, de a Szabó Ervinből kölcsönözi is lehet, sőt, még a nagyobbacska táskát is be lehet vinni az olvasótérbe. A minap, amikor mi is a központi könyvtár felé vettük az utunkat, nem tudtunk nem gondolni arra, amiről mostanság olyan sokat írnak, arról, hogy elég megfelelő nevet visel-e a könyvtár. Mármint, ha jól értjük a vonatkozó cikkeket, ideológiailag. Merthogy Szabó Ervin, akinek a nevét inkább az olvasójegyünkről ismerjük, mint írásainak címoldalairól, ez a Tanácsköztársaság előtt meghalt ember, aki többek között kiépítette a fővárosi könyvtár fiókhálózatát, hát hogy ő ilyen, urambocsá, mik vannak, baloldali volt. A kérdéssel még vitatkozni is zsenáns, ám ez az egész arra mégiscsak felhívja a figyelmet, hogy mennyire nehezen – értsd: nem – tudunk megítélni tőlünk immár távol eső folyamatokat, hogy a jelenbeli leegyszerűsítéseket hogyan vetítjük vissza vészesen a múltba.
Például ott van az a különösen kedves könyvtáros fiú a „fővárosi-szabóervin” folyóirat-olvasójában. Ha hozzálépünk és, teszem azt, a Tiszatáj 1956-os évfolyamát szeretnénk kikérni tőle a raktárból, akkor szinte haveri segítőkészséggel közli velünk, hogy az évfolyamot szívesen kiadja, bár úgy látja, csonka. De hát ennek valószínűleg nem a könyvtár az oka, hanem a megjelenés éve, amikor, ugye, és most szó szerinti idézet következik: történtek gubancok. Csak így: gubancok. Hol van már a „forradalom” és az „ellenforradalom” keserű kettőse, az „események” elkendőző politikuma, a „népfelkelés” áthidaló megoldása. Olyan természetes ez a „gubanc” szó a fiú száján, olyan cinkos, olyan barátkozó, hogy felszámol minden magányosságot. Persze sok minden mást is, de ez most messzire vezetne."
....
saját- (lábjegyzet):
igen, a "gubanc" nem is annyira eltájolt kifejezés..., ha visszaidézem az adott kort:
56-ban általános iskolás voltam, nyolcadikos, és igazán nem is tudtuk mi történt, történik a város központjában - a főtér körül, a gimi előtt zajlottak inkább az "események" (a szovjet emlékmű obeliszkjének, ötágú csillagának lebontása (a talapzat azt hiszem ott is maradt, Arany János idézettel: "Nem hal meg az , ki milliókra költi dús élte kincsét..." - A testnevelő tanárunk azt mondta -miközben zajlottak kint az "események", hogy ő azt se mondja, hogy menjünk, de azt se mondja, hogy ne menjünk. ... aztán 1957-től oda jártam minden nap, a gimibe,(addigra vissza lett húzva a szobor) történelemórákon a "forradalom" szó emlitésekor tanárunk következetesen és szigorúan kijavitotta a szóhasználatot "ellenforradalom"ra...
aztán....
(zajlik tovább a történelem, szerintem valóban eléggé "gubanc"osan....), mégha hiánytalanok is a folyóiratévfolyamok...)
2011. okt. 23.
nemszeretem
nemszeretem, hogy nagyon lelassultam, - ezt onnan veszem észre, hogy túl gyorsan telik az idő! tényleg, mintha az gyorsult volna fel. de hát tudom, hogy az nem lehet...
nemszeretem, hogy a pénzt is, különösen ha apró, olyan lassan és ügyetlen ujakkal szedegetem elő a pénztárcámból a kasszánál, mint azok a régi nénik, akik idegesitettek a sorban a hasonló szöszmötöléseikkel, mikor én már rohanni akartam volna ;persze a türelmem most se lett sok ettől még, sőt engem is türelmetlenné tesz sajátmagam iránt és az még jobban lelassit
nemszeretem , hogy elégedetlenkedek magammal, hát nem elég ha mások úgyis megteszik?
azt se , hogy olykor többet beszélek (meg irok?) mint kellene, pedig emlékszem, milyen kinos volt mikor velem is ezt tették mások, és akkor is mentem volna már, csak nem akartam megsérteni azt, akiből folyt a szó végeláthatatlanul... (-hallhatatlanul), mert tudtam, hogy szüksége van rá, és sajnáltam
nemszeretem, hogy egyre őszebb a hajam és egyre nehezebben kezelhető, és mégse megyek el fodrászhoz (pedig le is égettem belőle egy tincset a gázzal) (s pedig ifjú koromban még Szegedre is bejártam a régi fodrászomhoz rendszeresen)
nem szeretem, hogy jóllehet tudom... (mennyit mondta anyukám is, és én is az én gyerekemnek), hogy hamarabb kellene lefeküdni, mert az éjfél előtti alvás duplán számit!- még mindig fent vagyok és pötyögöm ezeket a litániákat, félreütve a billentyűket, mert ezt az új laptopot se szeretem, képtelen vagyok megszokni... még annyi minden hiányzik is róla, és hiányzik a régi asztali, ami egyszerüen elsötétedett, és nem is tudják mi a baja, s a wincesterről lementett dokukat se tudtam még megnézni itt, mert az USB csatlakoztatói olyan távol vannak egymáshoz, hogy nem tudom-merem berakni....és azt se szeretem, hogy mindenből ilyen nagy ügyet csinálok, hogy a freemail letörölte az összes levelem, mert elhanyagoltam a látogatását...
és nemszeretem hogy ronda nyirkos idő lett, hideg, és szomorú és én is szomorú vagyok, de nem foghatom az időre, legfeljebb az időmre, ami eljárt és egyre kevésbé tudom beosztani ami még megmaradt belőle...
nemszeretem hogy halasztgatok mindent benne, a fontos dolgokat leginkább, és sokszor meg se tudom különböztetni a fontost a nemfontostól
nemszeretem, hogy a FEHÉRneműim 60 fokos kimosása közben vettem észre, hogy BARNA lé csorog ki a mosógépből , és akkor jutott eszembe, hogy mert előtte való nap beraktam a barna garbóm, amit csak 30 fokban kellett volna kimosni...
nem szeretem, hogy ennyi mindent nem szeretek,
(meg még mennyi mindent, amit le se tudok/akarok írni)
--------
Budapest, 2011. október 23. ők is sokan, sokmindent nem szeretnek...
....
egy blogban ezt a kommentet találtam (később, de előbb írta évi):
Most nem-szeretem-világ van nekem
(Micsoda szinkronicizmus! - de hát egy korban egy világot élünk, bár évi valamivel fiatalabban)
ezt írtam rá:
évi épp most irtam egy bejegyzést arról, hogy mimindent nemszeretek... csupa bagatell... de te ebben az egy mondatban többet mondtál!s fején találtad az én nemszereteimnek is a (szögét) lényegét (bár az felém irányult)(dehát mint kint , úgy bent)...
Igen, azt hiszem erről (s) van szó. Vagy ahogy József Attila irta:
"Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. "
(még ha "csak" 36 fok is...)
ja, és persze hogy azt se szeretem, hogy el akarják távolitani a Duna partról - a csak ott elképzelhető, odatervezett - József Attila szobrot!
alkonyi séta, különböző fordulatokkal
már alkonyodik, és reggel óta nem szűnik a fejfájásom, lemegyek kávét inni a közeli cukrászdába, aztán keresnék ügyeleti patikát, találok is, de csak receptre, orvosi hivásra adna valamit, onnan csak pár lépés a kopja
fák, ahol délelőtt ünnepség volt, meg koszorúztak,
ködös, nyirkos, levélhullajtós idő, a történelmi emlékezetű tájban
itt az 56-os emlékhely, mögötte, háttal mindennek a háborús emlékmű, a valamikori szovjet emlékmű helyén, a keresztre támaszkodó katona, körben a háborús hősök-áldozatok neveivel (kivéve a makói zsidó polgárokért, mert az övéik helyett csak egy szám áll. (az se pontos, mert mint kiderült, Budapestről jött, s innen a bori munkaszolgálatba vitt, és onnan visszanemtérő apámat se számították bele)
aztán, pár lépésre a József Attila szobor, árvácskákkal körbeültetve (hiszen árva volt, se apja, s anyja, se istene, se hazája, se bölcsője, se...stb. semmije-senkije) ... nemrégiben helyezték, a gimnázium elé, pont oda, ahova megjósolta, hogy itt szobra fog állni (vajon meddig, a Duna partit már el akarják szállitani onnan), de akkor honnan is nézhetné, hogy úszik el a dinnyehéj,...s merülhetne sorsába, sorsunkba, múltunkba, az idő árján?..
befordulva a róla elnevezett utcába, a Szépség koldusa dombormű az új szines műkövek közé illesztve állja az idők próbáját, pár méterre a gimi falán a frissen koszorúzott emléktábla, már nem látom jól a szöveget (idővel továbbromlott a szemem), csak a rövidhajú, széparcú, határozott Institoris Ildi nevét sejtem, aki 56-ban a Kossuth szobor tetején szavalta a Nemzeti dalt... így lett évek múltán hős ... én pont 57-ben kezdtem a gimnáziumot, a nagy hallgatások és csönd közepette, a forradalomból annyi (se)maradt... csak hogy történelemtanárunk mindig javitva elétetette az ellen- előtagot (mintha csak egy stilisztikai v. nyelvhelyességi hiba lenne..., pongyolán forradalmat emlegetni ellenforradalom helyett, mondjuk mint egy suksükölést) és voltak évfolyamtársaink , akik valamiféle röpiratterjesztés miatt vesztettek egy évet, s velünk jártak a továbbiakban... de egyezményes hallgatás övezte az okokat (mellesleg egy olyan röpirat az én kezembe is került, az utcán szedtem fel általános iskolámból jövet, és örömmel újságoltam belőle a szegedi klinikáról félgyógyultan hazaküldött anyámnak, hogy visszakaphatjuk az államosított házunkat- s lehet újra előszobánk és konyhánk, és rendes feljáratunk de aztán minden összezavarodott... még félni is kezdtem, mert valami listáról suttogtak... a szovjet emlékművet a gimi előtt már ledöntötték, de nem láttam belőle semmit, mert az iskolánkban, hol nem volt tanitás, csak gyerekmegőrzés, azt mondta a tanárunk, hogy ő nem mond semmit, hogy menjünk, vagy ne, de aztán mégis maradtunk... később visszaállitották az emlékművet, ballagáson, 61-ben még velem mondattak itt valami ballagási beszédfélét, csak később esett le a tantusz, hogy egy fotón, amin én háttal, a közönségem meg szemben áll az emlékművel, miért is néznek olyan bizalmatlan vadsággal az iskolatársaim...)aztán, 89 , azaz a rendszer(?) váltás után végleg eltávolitották az emlékművet, a múzeum udvarán láttam meg később a bronztalapzatát, lefektetve, fűvel benőve, a domborművel és az Arany idézettel: nem hal meg az ki milliókra költi dús élte kincsét...(ámbár napja múl),- és most itt a helyén ez a magányos, keresztre támaszkodó "névtelen" katona...
mindez jelezve a különböző, de harcos-zajos történelmi fordulatokat, áldozatokat
de most a városban nyugalom van (bár se az országban se a világon...se bennem) itt igen, s egyszer csak engem is megszáll valami érthetetlen szinte derűs nyugalom - a látható és láthatatlan történelmi emlékhelyek nyomában, azok közti- mögötti zűrzavar ellenére, mert olyan kicsinyesnek, gyarlónak látszik minden ellentét, egységnek kellene már lenni (rendezni közös dolgainkat - (a Dunánál) megbékélni egymással országon belül és azon túl is. Azt keresve ami összeköt és nem ami elválaszt. Együtt... hiszen valójában együvé tartozunk, egymásba fonódva, egymásra utalva, s csak együtt mehetnénk valamire. Mindegy ki milyen nemzetiségű, pártállású, vallású,... Dehát ez is lenne természetes állapot! Ugyanakkor szinte irreális ez a nyugalom, ami megszáll, már-már utopisztikus, hiszen forr a világ (bús tengere) körülöttem... csak itt van ez a nagy nyugalom ebben a mi kis városunkban... és egyszercsak a szemközti épület felől éneklést hallok, ki van világitva a felső emelet, kezeket is látok magasban a függöny mögött, átmegyek, benyitok a kapun, nyitva van, épp jön le valaki a lépcsőn, mi van itt kérdezem, istentisztelet, mondja, milyen közösség? HIT gyülelkezet... felmehetek, persze, még fel is kisér, nagyon kedvesen, jöjjek majd máskor is, tele a terem, de hátul van még hely, még két ének, aztán hallom a pulpitus mellől, Máté evangéliumából: "Jöjjetek mindnyájan akik megfáradtatok, s megterheltettetek, s megnyugosztlak titeket.", és "isten keres meg engem"...azelőtt, hogy kéréseinkkel és vágyainkkal megérkezünk elé, Ő már akkor azt kívánja, hogy jót tehessen velünk és kiemelhessen bennünket a szomorúságból...." és Ezsaiasnál is: Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre", és a 139. zsoltárból -Isten mindenütt jelenvalóságáról- ...ki minden utamat jól tudja, és fölöttem tartja kezét, mindenütt a keze vezérel, és vezéreljen engem az örökkévalóság útján, tudom már, és újra ének: csoda van a szivünkben... de egyszerű is lehetne minden... a végén már én is énekelem csoda van a szivemben...
végre a fejfájásom (is) elmúlt, mire hazaérek...
(túl sok lett --- még szerencse , hogy 2 évben (2009-ben egy újvidéki , 2013-ban unokám születése felülirta a "történelmi emlékidézést :)
... és akkor , idén,
2013. október 23.pillanatfelvételek(filmek)":
2 megjegyzés:
Az utolsó dátumhoz: Gondolom 2013-at kívántál írni.
jaj, de előre járok:) :( kösz. milyen figyelmes vagy, javitom. (az vol bennem, hogy időközben elmúlt okt. 23... node nem ugottunk egy évet...:)
Megjegyzés küldése