1966.november 11.

Micsoda év volt! Mennyi újdonságot, mennyi változást, mennyi, a későbbi évekre is kiható eseményt hozott a 66-os esztendő!
A családunk talán "legeslegebb" időszaka jött el azon a novemberi napon.
Átrepültünk Európa felett, ahogy Apám egy szép versben meg is írta. Párizsban át kellett szállnunk, egy pillanatra láttam is a taxiból a Diadalívet és alatta a hatalmas ünnepi lobogót (november 11.volt, ünnepnap). És este már Afrika partjainál landoltunk, majd levetve télikabátot,ledobva sálat, kesztyűt, a langymeleg algíri éjszakában róttuk az utcákat. Hihetetlen volt, hogy kora reggel még az ónos, ködös Ferihegyen vártuk a beszállást. Hihetetlen volt, hogy pár nappal előbb még egy baranyai kis falu iskolájában, olajos padlójú osztályunk padjában ültem. Hogy Apám ott, a Zengő alján gumicsizmában taposta a sáros utcákat, és hirtelen egy 2500 ágyas kórház laboratóriumának főorvosa lett.

Persze nem volt ez annyira könnyű az elején. Sőt. A szüleim számára nagyon is viszontagságosan indult a kiküldetés. Se lakás, se pénz, se fizetés, vagy fél éven át. Előlegekből, az ottani magyar kooperánsok segítségével éltük a hétköznapokat. Ráadásul az ok, amiért egész addigi életünket hátra,-magunk mögött hagytuk, szomorú volt és ezer aggodalom kísérte. Mert az én csodaszép, fiatal anyukám beteg volt, előző év nyarán egy szívspecialista két évet jósolt neki. Ha csak nem vált klímát... észak-afrikai éghajlatot, elsősorban Egyiptomot ajánlották. Oda kijutni, dolgozni, ráadásul évekre, 66-ban, lehetetlennek tűnt. Apa viszont nem ismert lehetetlent. Másfél éven át harcolt a lehetőségért. Ha Egyiptomba nem is, de Algéria egyik -nekem-legszebb városába mehetett el dolgozni.

Bevallom, bármenyire is erőltetem halványuló memóriámat, nincs egyetlen olyan emlékem se abból a 66-os évből, ami nem Algériához kötődik, az utazást megelőző időből is csak a születésnapom ugrik be: októberben már akkora lázban égett az egész család, mindenkinek rengeteg dolga, intéznivalója volt munka mellett, annyira csomagoltunk és pakoltunk már, hogy nem otthon sütött tortát kaptam, a Nagyanyikám hozott ki egy olyan kis pici zsúrtortát Pécsről, és mintha csak a pianínó tetejére lehetett volna letenni, annyira tele volt már minden csomagokkal, holmival. Hisz nem csak azt a pár kilónyi kivihető dolgot kellett berakodni, de muszáj volt az otthonunkat is összébb rendezni, szolgálati lakás volt,át kellett adni egy részét Apa helyettesének. Egy egész életet, a rengeteg könyvet, bútort, ruhaneműt, mindenfélét, a nagy daraboktól a csip-csup apróságokig, mindent össze kellett Anyának zsúfolnia. Szegény, képzelem, elég rémes lehetett.
Én ebből nem nagyon vettem ki a részem, jártam a suliba, búcsúzkodtam a baratnőimtől és fogalmam se volt, mi is vár ott a messzi távolban. (mint ahogy a későbbi évek igazolták, várt például a meglátni és megszeretni örök szerelme is a Földközi tenger iránt, de az már a következő év meséje:)
10 évesen Afrikába vitt hát a sors. Komoly kis könyvmoly voltam, (állítólag a repülőutat is végigolvastam:) eléggé szorgalmas és tanulós, de emellett égető rossz is, mindig kócos, mindig sáros, fáramászó, kutyusainkkal kergetődző, utcán játszó, nem épp egy csinoska, fehérzoknis, loknis "úri kislány", mint amilyenre próbált volna Nagymamám nevelgetni, terelni. És mégis, azon a novemberi késő estén fehér térdzokniban,pepita rakott szoknyácskában sétáltam a szüleimmel és ámultam-bámultam a az algériai főváros fényeit, rácsodálkoztam a csodás kirakatokra,a különös fákra, élveztem a tenger felől áradó varázsos illatot, ezt az egész, váratlan és mámorító csodát. És akkor, ott, azon az éjszakán láttam először az árkádok alá húzódott, papundekli-papírba burkolózott embereket aludni az utcán. Fények és ragyogás közepette, a porban, a földön. A szélsőségesen éles kontraszt máig megdöbbent. Sajnos nem kell Afrikáig repülni efféle "élményért"....

Pár nap múlva tovább utaztunk vonattal Constantine-ba, ahol Apa munkába is állt hamar. Azt hiszem, imádta azokat az éveket, bár úgy kellett esténként elémenni, hogy hagyja már a laborját és pihenjen végre. És bár a körülményeink eleinte, mondhatni vagy fél éven át borzasztóak voltak, Anya leleményességével és Apukám barkács-tehetségével helyes kis otthon varázsolódott a pici, fürdőszoba nélküli, szinte bútorozatlan kopott-kopár kis lakásból.
Anya, mint annyiszor életünk során, fillérekből is tudott finomakat főzni, ügyesen és gyorsan felderített minden olcsó lelőhelyet.
Jaj, mennyire imádtam a csütörtököt! A nagy függőhídon átsétáltunk, vagy pár centime-ért a híd-taxival mentünk a piacig, ott akkora zaj és nyüzsgés, és annyiféle áru volt, ki nem hagytam volna soha. A mai napig, bárhova vet a sors, piacra mennem kell.
A régi emlékek sora úgyis olyan leírhatatlanul hosszú, hogy már csak egy kép kívánkozik ide az 1966-os évemhez. A Rhumel folyó kékjét ugyan már csak álmaimban látom olyannak, mint amilyen annak idején a valóságban volt, azért íme ez az én folyóm:

Hogy azért a városból és a függőhídból is látható legyen itt valami, kép a Rhumel völgyről: