Vége a gyermekkornak

Amikor kitaláltam ezt az évszámot, azt gondoltam, velem abban az évben csak az érettségi "történt", semmi egyéb. Pedig hát dehogynem, ámbár igaz, hogy minden kapcsolatban volt az érettségivel. 

Persze kétségtelen, hogy a legjelentősebb esemény az érettségi volt és az azt megelőző tanulás, tételek kidolgozása a tantárgyakból, az egész tanév erről szólt. Sötét téli reggelekre emlékszem, amikor a csikorgó hidegben félkómásan ballagtam a gimnázium felé, hogy 7-re beérjek, mert ugyan nulladik óra akkoriban még nem létezett, de egy jótét lélek  osztálytársunk, K. Ágota bizonyos napokon korrepetálást tartott matekból az osztály rászorulóinak, azaz a matekból nem jeleskedőknek. És persze dönteni kellett a továbbtanulást illetően is. Tanárképző főiskolára jelentkeztem Pécsre, mégpedig ének-zene és orosz szakpárra, de erről majd később.

Most még a májusnál tartunk, nyárias meleg volt, amikor eljött a ballagás napja, fekete kosztüm, fehér blúz, ellenőrző könyvecskéink színes lufikra kötözve szálltak fel a magas égbe az osztály üdvrivalgásától kísérve, volt Gaudeamus igitur, meg Most búcsúzunk és elmegyünk, minden, ami kell. Aztán az írásbeli vizsgák következtek, nekem csak matekból kellett megírnom, ezen szerencsésen túlestem, majd jött a tanulás a szóbelikre, na, az viszont álmomban se jöjjön elő. De a vizsga már nem volt nyomasztó egyáltalán, még matekból is ötöst kaptam, igaz, nagy szerencsém  volt, hogy a szögfüggvényeket húztam, mert a geometria mindig jól ment nekem.

Még meg sem könnyebbülhettem igazán, máris utaznom kellett Pécsre. Elég kockázatos volt részemről ez a szakpárosítás, mert tudtam, hogy hangszeres vizsgán is megmérettetünk, én pedig akkor már ötödik éve nem jártam hegedűre és hiába gyakoroltam rohammunkában az utolsó hetekben, magam is éreztem, hogy ebből nem sok jó fog kisülni. Amikor kijöttem a hegedűfelvételiről, tudtam, hogy ez le fogja húzni a pontszámaimat, hiába sikerült jól az orosz írásbelim, szóbelim és a zeneelméleti meg az énekvizsgám is. Az értesítés hetek múlva érkezett meg nagyalakú, vastag borítékban, ebből már ránézésre tudni való volt az eredmény: elutasítottak. Ugyanis a nagyalakú, vastag boríték azt jelentette, benne van az egész paksaméta, amit a jelentkezés alkalmával a delikvens beküldött, ha viszont normál levél érkezett, akkor lehetett örülni, mert az csak az értesítést tartalmazta, hogy felvették az illetőt.

Augusztus végén elmentem a Keletihez a Mező Imre (Fiumei) út elejére kiváltani a munkakönyvemet, szeptemberben pedig elkezdtem dolgozni. Meg kell jegyeznem, hogy  ami a tovább nem tanuló ifjúság foglalkoztatását illeti, abban nagyon eltért az akkori gyakorlat a maitól. Fel sem merült ugyanis, hogy miután nem lettem főiskolai hallgató, ne menjek el dolgozni, üljek otthon, illetve éljek a kedvem szerint és várjam a következő nyarat, amikor majd megint megcélozom a továbbtanulást. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy állás kell, dolgozni kell (és nem feltétlenül csak azért, mert egy igazoltatásnál például nem volt előny, ha nem talált a rendőr munkahelyet a személyiben). Már nem emlékszem az összes álláskeresésemre, csak kettőt tudok felidézni. Például lehettem volna raktáros a Kinizsi utcai központi zálogházban, elmentem, megmutatták a raktárt, liften vittek egyik szintről a másikra, elmondták, hogy védőital is jár, mert ott télen bizony hideg van  az őrzött értékes tárgyak, szőrmék stb. miatt. A másik alkalommal pedig egy vállalathoz mentem volna fotósnak, amihez valami tanfolyamot kellett volna végeznem, de már fogalmam sincs még a cég profiljáról sem, és persze azt sem tudom, végül miért estek kútba ezek a lehetőségek. Ja, most jut eszembe, Kőbányára is elmentem, hátha felvesznek porcelánfestőnek, de legnagyobb sajnálatomra nem volt felvétel.

Tehát szeptemberben óvónéni lettem ott a kerületünkben. Akkor még a tanács oktatási osztálya volt a munkáltatója minden pedagógusnak és nem az illető intézmény, képesítés nélküli óvónő, ezt írták a munkakönyvembe és mindig olyan óvodába helyeztek, ahol éppen szülési szabadságra ment valaki, őt helyettesítettem. Legelőször Rákoskertre kerültem, decembertől pedig az egyik rákoshegyi óvodába. MIndegyik helyen a legkisebbekkel foglalkoztam, két és fél, háromévesekkel, aranyosak voltak és rettentően fárasztóak.

Közben beiratkoztam a szabadegyetemre orosz tanfolyamra, hogy lehetőleg tanuljak, de legalábbis ne felejtsek. Fiatal tanárhoz kerültem, Nyomárkay Istvánnak hívták, az elkövetkező két évben ki is tartottam mellette, mindvégig drukkolt nekem minden felvételim alkalmával. Ma elismert idős professzor, a szlavisztika tanára az egyetemen, és a múltkor remekül szórakoztam, amikor megtaláltam, miket írnak róla a diákok az egyik fórumon, ahol tanárokat lehet értékelni:  jó fej bácsika -  nagyon aranyos - a legunalmasabb részeket is érdekesen adja elő - tipikus régi vágású professzor - cukorbogár :))

Ahogy most visszagondolok, alig lehetett szabad estém, mert beiratkoztam egy varrótanfolyamra is, amit a Hazafias Népfront Thököly úti épületében  tartottak hetenként két este. Négyen jártunk oda együtt, négy lány, akik munka után a Keletinél találkoztunk és ha nem jött a villamos, akkor gyalog rohantunk végig a Thököly úton, úgyhogy legtöbbször teljesen kifulladva estünk be az alagsori  helyiségbe. Legtávolabbról én jártam, Rákoskert aztán igazán a város pereme. Viszont négy hónap alatt tényleg megtanultam varrni, legalábbis annyira, hogy az alapokat elsajátítva sok meglepetés már nem érhetett később, mert kis gyakorlattal és fantáziával tulajdonképpen bármit össze tudtam hozni a következő  30-35 évben, amíg rendszeresen varrtam. 

Szóval, érettnek és dolgozó nőnek nyilváníttattam abban az évben. Hogy érett lettem volna hirtelen, azt persze nem hiszem.