Hogyan lettünk kutyások és macskások?

Gyerekkoromban féltem a kutyáktól, pedig nem ért részükről semmi atrocitás. Lehettem úgy négy éves, amikor nagyapám csupa jószándékból - hátha majd így megszokom a kutyát mint olyant - szerzett valahonnan egy kiskutyát, pici volt, fekete és bozontos. Este hozta be a szobába, letette a padlóra, az meg ijedtében bebújt a rácsos ágyam alá. Én az ágyban állva sírtam, ordítottam, hogy "vidd ki, vidd ki!" és ezen semmiféle győzködés nem segített, barátkozásról szó sem lehetett, szegény Nagypapa kénytelen volt visszavinni a kölyköt. Iskolás koromban is képes voltam másik utcán kerülni hazafelé, ha valahol messze szabadon mozgó kutyát láttam. Így magától értetődően kutyátlanok maradtunk.

Kutyaügyben nálunk az új időszámítás 1976-ban kezdődött, amikor nagymamám egy reggel kiskutyát talált a kertjében. Fekete volt és bozontos, olyan két-háromhónapos lehetett, már tudott ugatni és morogni is, lapult az orgonabokrok alatt egész nap étlen-szomjan és ki nem mozdult onnan. Valamit tenni kellett, de ahogy emlékszem, azonnal megfogalmazódott bennünk a szándék: kell nekünk ez a kutya! Estére haditervet dolgoztunk ki, én egy főtt csirkelábbal felszerelkezve érkeztem és azt egy vékony spárgára kötve bedobtam az orgonabokor elé, hogy  ha enni akar, kénytelen legyen kijönni a rejtekből. Lélegzetvisszafojtva lestük, amint megérezve a vonzó illatot, kis töprengés után kúszva elindult, vártam, míg majdnem elérte és akkor centiről centire nagyon lassan húzni kezdtem a spárgát. A kutyus azonban csak kicsi volt, de nem hülye, szinte azonnal átlátta a helyzetet és mint a villám, sarkonfordult, vissza a bokor alá és onnan morgott ránk. Ettől kezdve hiába próbálkoztam, meg se mozdult, bárhogy kínálgattam neki a finom falatot. Nagymamámnak aztán másnap sikerült találnia valami férfiembert, akivel végül ketten, közös erővel beterelték egy jó vastag zsákba és az ember elhozta hozzánk zsákostul. Úgyhogy mire én hazaértem,  ott állt a fekete, gombszemű kutyus egy hosszú, vastag kötéllel a cseresznyefához kötve és nagyon meg volt illetődve. Lett persze hamarosan rendes helye, kutyaház, nyakörv, lánc, minden, ami kell, és azonnal megszokott nálunk, ő lett Buksi, az első kutyánk.

Az első Buksi

Buksi az állatorvos megállapítása szerint nagy valószínűséggel puli-pumi keverék volt, jó házőrző, éber és ugatós, sose tartottuk megkötve, csak ha az évenkénti oltásra vártuk a dokit. Még így is kicsit megszabta egy alkalommal az orvos nadrágszárát, amikor az már kifelé tartott a kapun, Buksinak meg pont abban a pillanatban sikerült elszakítania a láncát dühében. 

Egyszer próbáltam meg elvinni sétálni, szíjjal felszerelve, mint egy rendes városi kutyát (inkább csak próbaképpen, mert kertes házból ugyan minek sétáltatni a szabadon tartott ebet?), de eleve reménytelen vállakozás volt, mert a nagy szabadságtól megrészegülve három perc alatt iszonyú tempóban körbefuttatott engem a póráz végén négy utcán, szerencse, hogy sötét este volt és egy lélekkel se találkoztunk, senki nem látta szégyenletes futásomat. :))

Tíz évig élt, 1986 szeptemberében kellett elaltatni egy gyors lefolyású, de nagy szenvedésekkel járó betegség miatt. Megrázott bennünket az eset és akkor még szilárdnak tűnt az elhatározás: nem kell több kutya! 

Pontosan rá egy hétre született meg a következő kutyánk, amikor Bicskén lakó kolléganőm kutyája 5 kölyköt fialt. Én még kicsit ellenkeztem, amikor Mari győzködött, hogy az egyiket nekem adja, de rá öt hétre ellentmondást nem tűrően behozta a munkahelyünkre az egyik fiúkutyust, aki épp csak elválasztva az anyjától és a többi testvérétől, kiszakítva a biztonságos, meleg fészekből, persze hogy szenvedett. Hazavittem, egy kibélelt dobozba ágyazva, az ölemben tartva villamoson, metrón és  buszon, de becsületére legyen mondva, csak a cinkotai buszgarázsnál kezdett el visítani, onnan meg hazáig már csak két megálló volt hátra, kibírtuk, én is, meg az utazóközönség is. Ő lett a második Buksi.

Buksi-kettő több, mint érdekes fazon volt: anyja német juhász, apja tacskó (nem röhög!) - ami a dizájnban úgy nyilvánult meg, hogy szabályos farkaskutya-feje volt, hatalmas domború mellkasa, farkaskutya törzse, farkaskutya farka, minden tökéletes volt rajta egészen addig a pontig, ahol a lába kezdődött.  Mert onnan farkashoz nem illő rövid lábak indultak lefelé, végükön széles, nagy farkaskutya-tappancsokkal. A fején egyedül a szeme utalt a tacskó beütésre, mert a szemei és a tekintete inkább egy tacskóé volt. Néha, szeretgetés közben két simogatás közt hol földszintes német juhásznak, hol pedig utca szégyenének szoktam volt nevezni, amit ő nagy odabújással vett tudomásul. Hatalmas, mély hangja volt, amikor körberohangált a kerítés mentén és ugatott, ha valaki nem látta, azt hihette, egy nagy termetű farkaskutyától származik a hang.

Hogy ki volt neki a családban a falkavezér, erről mindvégig eltérő vélemények születtek a családban. Talán - mint hozzá legszigorúbb - én voltam, néha Anyu, Aput viszont tán a legjobban szerette hármunk közül. Amikor '95-ben Apu meghalt, a kutya pontosan tudta, hogy nem jön vissza onnan, ahová előző nap elvitték, úgy ült ott szokott helyén a lépcső szélén és úgy nézett a távolba, mint aki mindent ért. Nem tudom ezt érthetőbben megmagyarázni, de akkor egészen biztos voltam benne, hogy nem csak arról van szó, hogy látja a tényt, hogy nem jön, nincs itt, hanem tudomása van a haláláról.

Amikor '98-ban elköltöztünk, vittük magunkkal a budatétényi nagy kertbe is, de akkor már 12 éves volt és korára való tekintettel  éjszakánként az előszobában aludt. Végül 15 éves korában kellett őt is elaltatni. Elérte a végelgyengülés, teljesen felborult a szervezete, sem enni, sem inni nem volt képes, a kertbe még nagy nógatásra kitámolygott, de vissza már kézben hoztam be, pedig nem akart visszajönni, látszott, hogy elbújna meghalni. Máig legnyomasztóbb emlékeim közé tartozik az az egy hét és az a döntés életről vagy halálról, amit napokig tartó vívódás után hoztam meg, ennek súlyát csak az értheti igazán, akinek szívéhez állt már közel egy szinte  családtagnak számító állat.

A második Buksiról sok kép maradt, csak néhányat mutatok.

Két hónapos korában

Négyhónaposan már alakul a farkaskutya fazon

Ilyen lett - és igen, az ott jobbra egy macska

Volt közben egy harmadik kutyánk is, Bütyök, aki az első és a második Buksival is szolgált együtt - az első Buksi idején került hozzánk pici kölyökként, úgyhogy első Buksit kellett elfogadnia vezérnek. Amikor viszont Buksi-kettő öthetesen megérkezett, nem tudtuk, mi történik majd, ha összeeresztjük őket. De nem lett semmi baj, a kicsi annak rendje-módja szerint hanyattvágta magát, Bütyök pedig élvezte a falkavezérséget. És ez mindvégig így is maradt annak ellenére, hogy alig egy év múlva Buksi-kettő már termetre és súlyra is nagyjából kétszerese lett Bütyöknek. Bütyök leginkább erdélyi kopóra hasonlított, karcsú, mozgékony kutya volt. Nem élt hosszú életet és így a második Buksi már nélküle, egyedül öregedett meg.  

Ez volt Bütyök

De hogy ne záruljon ilyen melankólikusan a történet, elmondom még, hogy macskáink viszont már sokkal régebben is voltak, és főleg sokkal többen. Kertes környéken a macskák úgy szoktak a házhoz kerülni, hogy jönnek. Például egy vigasztalan esős napon odaül a kerítés mellé két fekete-fehér kismacska, láthatóan testvérek, csapzottak, kimerültek, és csak néznek. Amikor aztán még másnap reggel is ugyanott ülnek, nincs mit tenni - így került hozzánk Szépke és Dajca, utóbbit az akkoriban közismert Dajan izraeli miniszterről neveztük el lévén, hogy a pofácskáján a fekete-fehér színek igen sajátos elrendezésben leledzettek és csak az egyik szeme körül volt fekete (idősebbek emlékezhetnek még Dajanra, nem kell magyarázni).  Vagy olyan is előfordul, hogy van az embernek már egy macskája,  aki szemmel láthatólag anyai örömök elé néz, majd napokra eltűnik. Egyszercsak átszól a szomszédasszony, hogy a mi macskánk az ő padlásukról ejtegeti le sorban a kölyköket az ő teraszukra, na például ilyen eset is volt nálunk. Előfordult olyan időszak, amikor hat macskát mondhattunk magunkénak, ez volt a legnagyobb létszámú macskaállományunk. Akkoriban történt egy nyári vasárnap délután, hogy egy utcabeli család a ház előtt elhaladván, a náluk vendégeskedő vidéki unoka így kiáltott fel: "Nédd má', ott vannak a sován' macskák!"  - és hát igen, a mi macskáink heverésztek a kapu előtt és bizony soványak voltak. :))

Mondhatom tehát, hogy mi macskások is, meg kutyások is voltunk. A kutyáink és macskáink általában békességben éltek egymás mellett, egyedül a legöregebb cica, Cilike nem tudott megbarátkozni az első Buksival, úgy is közlekedett évekig, hogy mindenképpen kikerülje azt a kertrészt, ahová a kutya elérhet. De a többiek legfeljebb játékos civakodással vagy egyenesen barátsággal viszonyultak a kutyákhoz és a kutyák se bántották soha egyiket sem. A mi szeretetünkből pedig jutott mindegyiknek, akár ugatott, akár nyávogott és így volt ez rendjén.

Itt éppen Anyu próbálja fegyelmezni az egyik cicát