„Karikatúra” és apjaty v skóle

1966-ból legalább egy olyan élményemet akarom megosztani, mely azon a nyáron ért. Előző ősztől szorgalmasan eljártam heti két alkalommal a Műegyetemre, matek-fizika előkészítőre. Kolormérnök szerettem volna lenni a Goldbergerben. Mint mindenen, ezen is a tőlem megszokott alapossággal dolgoztam. A matek előkészítőt egy többszörösen nikotinmérgezést szenvedett, soványka nő tartotta. Állandóan Munkás lógott a szájában vagy remegő kezében. A számok összefüggéseit nagyon tudta. (Én is, bár inkább a Beatles-számokért voltam oda. Abban az időben futott a Girl és a Michelle c. slágerük.) Tehát jártam az előkészítőre. Mivel aztán engem eltanácsolt a gyár több fura ura, ld. 1965, sose tudom meg, kit vettek fel végül is társaim közül, és kit nem. A rend kedvéért megemlítem, hogy a gyár vezetése azzal kaszálta el egyetemi ajánlásukat, hogy idealista színmérnökre nincs szükségük.

Egész életem fordulóponthoz érkezett. Maradtam a gyárban.

Bizony felemeltem a kb. száz kilós festékes dézsát a mérlegre.

Azon a nyáron elhatároztam, hogy bringával lemegyek a Balatonra. Nem szabad azonban a mai bike-okra gondolni. Nekem egy orosz strapabiciklim volt. Egy sebességes, kontrás, húszkilós monstrum, amiből időnként leesett, leszakadt valami, de a maradék is működött valahogyan. ZIF névre hallgatott.
Nos, elmeséltem a KISZ-titkár kollégámnak, hogy mire készülök.
– Hú, az jó lesz, ő is le akar tekerni Velencére. Menjünk együtt.
– Persze – álltam rá azonnal. Mégse menjek egyedül, ha már adódott a lehetőség. Megállapodtunk benne, hogy jókor reggel nekivágunk az aszfaltnak. Reggel hatra beszéltünk meg randevút a Móricz Zs. körtérre.
Korán odaértem, hogy ne kelljen sokat ácsorogni. Pofára estem. Még hét órakor se volt ott a koma. Így egyedül vágtam neki a kilométereknek némileg elkeseredve a kudarc miatt. A 7-es úton mentem. (Hol volt akkor még az M7-es?) Úgy döntöttem, hogy a kamaraerdei kapaszkodó lesz a vizsga. Ha fel tudok tekerni rajta, akkor van rá esélyem, hogy kibírom a jó 100 km-es etapot. Kemény küzdelem kezdődött. A balkanyar után indul egy hosszú egyenes szakasz: nonstop felfelé, a panoráma kilátóig. De ott se éri el a csúcsot az ember. Egy jobbkanyar után még sokáig kell küszködni az újabb emelkedővel.
Sikerült felhajtani.
Mivel innen enyhe lejtő következett, úgy döntöttem, hogy nem állok meg pihenni. Aztán később se. A körtér után először Velencefürdőnél tettem le a lábam a földre. Ott álltam meg egy italra. A félliteres zacskós kakaó seperc alatt eltűnt bennem. Ezután jobb kedvem kerekedett. Felüdültem az italtól, erőt is adott. Elkezdtem követni egy bringás csapatot. Mígnem rájöttem, hogy kevés a tempójuk. Ha mögöttük maradok, estére érek a Balcsira. Elhúztam hát mellettük, pedig jó volt többedmagammal kerekezni. Pusztán már azért is, mert nem tudtam eldönteni magamban, hogy elég jó-e az a tempó, amit tartok. Nem túl gyors? Nem túl lassú? Mihez képest. A flasztert megsütötte az emelkedő nyári nap. Legalább 35 fokban bringáztam. Közben eszembe jutott apám elbeszélése, akinek angol Johnson-biciklije volt. Mesélte, hogy Laci barátjával (későbbi sógorával) lekerekeztek a Balatonra. Két nap alatt tették meg az utat lefelé. Megálltak Székesfehérváron megaludni. Másnap folytatták útjukat. Hát én nem aludtam meg sehol, hanem folytattam utamat, ameddig csak tartott belőle. És tartott elég rendesen. Kb. félháromra értem le B.szabadi Sóstóra. Itt már várt E. haverom. Náluk szálltam meg ugyanis.
Mit mondjak?
Nagyon jól esett leszállni a drótszamárról. Megebédeltünk, talán egy kis sört is lehúztunk a nagy ijedtségre. Egy darabig még vakaróztunk, aztán E.-nek az az érdekes gondolata támadt, hogy igazán elmehetnénk egy kicsit biciklizni. És elmentünk biciklizni.
Túléltem.
Nos, Budapestre visszatérve augusztus végéig még dolgoztam a gyárban, ahonnan szinte beestem a kereskedelmi főiskola nappali tagozatára. Megint csak a rend kedvéért, megemlítem, hogy a szóbeli felvételi előtt kijött a teremből egy főiskolás, tán a KISZ kirendeltje, fogalmam sincs, ki, s kérdezte, hogy ki az a Gy. Miklós. Jelentkeztem, mire ő figyelmeztet, hogy odabenn politikai kérdéseket fognak nekem feltenni. Igyekezzem meggondolni, mit mondok. Így is lett. Megkérdezték, miért jártam a piarista gimnáziumba? Mondom, bátyám is odajárt (ő akkor már ennek az intézménynek a hallgatója volt). És én? Mondom: tradíció a családban. Máig szégyellem ezt a féligazságot. Amit mondtam, csakugyan igaz volt, de valójában istenhitem, vallásos neveltetésem vitt a piarokhoz, amit nem bántam meg sohasem.

Utóbb visszahallottam, hogy vitatkoztak rajta, mit tegyenek. Végül is az döntött felvételem mellett, hogy ugyanilyen „priusz”-szal korábban bekerült fivérem.
A főiskola megér egy misét, legyen itt elég annyi, hogy életem leggondtalanabb időszaka volt a főiskolás évek. Elindított egy irányba, s nem kellett évekig törni a fejemet azon, hogy akkor most hogyan tovább. Egy kijelölt pályán haladtam, megszerzett ismeretek birtokában. Ami számomra újdonság volt, szinte nevetséges. Először főiskolás koromban találkoztam lánytársakkal, koedukációval. Szépek voltak és szorgalmasok.