Állataink

Régen készülök már írni erről a témáról, csak kellenének a képek hozzá. A scanner viszont nem működik, én meg szabadságon vagyok, nem tudom bevinni az irodába. Most írok, aztán lehet, hogy később pótolom a képeket is. Kicsit csapongó leszek, azt hiszem :-).

Nálunk mindig laktak állatok, hiszen falun éltünk. Volt kutyánk (mindig valamilyen keverék, általában az utcáról bekóborló), néhányszor macska is, tyúkjaink, nyulaink, disznók, néha galambok, pulykák. Volt, hogy kacsákat, libákat vagy épp gyöngytyúkokat neveltünk. Nekünk természetes volt az, hogy az állatokat megesszük (persze nem a kutyákat :-) ), sosem csináltunk problémát belőle, így nőttünk fel. Ebben nevelődnek a fiaim is, pici koruk óta megszokták, hogy az állatokat nagyapa időközönként levágja, és azok a fazékban kötnek ki.

Anyu nehezen tűrte a kutyát a háznál, főleg ha az sokat koszolt. Éppen nem volt kutyánk, amikor a nyitott nagykapunk keresztül egy keverék kölyök próbált bejönni az udvarra. Mi a bátyámmal próbáltuk csalogatni befelé, anyu próbálta kiűzni. Mi nyertünk, aztán anyu volt az, aki a legjobban megszerette. Ezzel a kutyával egy időben volt egy fehér macskánk is, Zsófi. A kutya és a macska imádták egymást, rendszeresen aludtak összebújva. Zsófi kivételes helyzetben volt, bemehetett a házba. Én akkor már egyetemista voltam, a bátyám sem lakott otthon. Zsófi legjobban a szobámban szeretett aludni, a cserépkályha melletti fotelben. Ha hazamentem, kérdeztem, hol van Zsófi, apu azt válaszolta: "a szobájában". Mármint az enyémben :-P. Zsófi tévét nézni is szeretett, lemeredve bámulta a képernyőt. Egyébként fiú macska volt, apuval Bercinek akartuk elnevezni, de anyu nem engedte, azt mondta, nem szép név. Így lett Zsófi. Hogy miért kapott lány nevet? Miért ne? Neki mindegy volt, nem? :-)

Volt egy Buksi kutyánk, szintén keverék. Tudta, mikor jön haza anyu, várta a kapuban. Ha elmentünk tejért (néhány házzal odébb árulták a házi tejet), mire megérkeztünk, a kapuban ült, az első csészével ő kapta. Aput mindig kísérte a biciklivel, ha nem tudtuk, épp hol jár apu, nem a bringát kerestük a faluban, hanem Buksit. Egyszer eltűnt, azt hallottuk, hogy felszállt a buszra és bement a városba. Egy hétig nem került elő, már lemondtunk róla. De hazajött a városból, hogy sikerült neki, rejtély. Ő már nem volt kölyök, amikor hozzánk került, jó nevelést kaphatott, ételhez nem nyúlt, amíg azt nem mondtuk neki: "a tied".

Az utolsó kutyánk egy vizsla volt, a bátyám hozta egy menhelyről. Amikor elmentünk nyaralni Erdélybe, vittük aput és anyut is, a kutya napokig meg volt sértődve, nem akart elfogadni ételt a bátyámtól. Aztán amikor 10 nap után megérkeztünk, teljesen megkergült, úgy örült apunak. Néhány nappal később elkezdtünk újra pakolni, mi készültünk haza. A kutya azt hitte, megint elvisszük az "apját", teljesen megőrült. Nagyon nehezen lehetett megnyugtatni.
Őt költözéskor hozni akartunk ide Érdre. Éjjel indultunk, este bepakoltunk a kocsiba, az üres házban a földön aludtunk néhány órát. A kutya éjfél körül ért haza, fura volt, de azt hittük, csak érzi a feszültséget a családban. A teherautó hátuljában kapott helyet a tyúkok mellett. Apu jött a teherautóval, azt mondta, amikor megálltak pihenni, hallották, hogy dobog a kutya, de nem érezték problémásnak a dolgot. Ideérve kiderült, hogy bizony az volt, a kutya valószínűleg rohamot kaphatott a teherautóban (levegője bőven volt, enni-innivalója is, valószínűleg a hang zavarhatta, vagy a kerék mozgása), és mire ideértek, kimúlt. Még megsiratni sem nagyon volt időnk, pakolni kellett, hogy a teherautó azonnal visszaindulhasson. A kutyaház azóta is itt áll az udvaron, nem tudom, lesz-e lakója valaha.

Amikor nagyCs. 8 hónapos volt, egyik ismerősünktől kapott két kis kecskét (kecskét párban érdemes tenyészteni, egyedül nem). Nagyon lelkesen etette őket, vitte a hatalmas zellerleveleket meg káposztát a kecskéknek, pedig még járni sem tudott, anyu rengeteget ült vele a tyúkól előtt, ahol a kecskék is voltak. Aztán egyszer a gyerek gondolt egyet, és a zellerlevelet odanyújtotta a tyúkól mellett üldögélő kutyának is. Aztán csodálkozva nézte, hogy a kutya miért nem értékeli és eszi meg a finomságot, amit a kecskék nem győznek enni, annyira szeretik.

Már itt Érden is volt kecske-kalandunk, akkor kisCs.-vel. Apu vett valahol egy kecskét, Oszkárnak nevezte el. A gyerekek etették lelkesen, aztán eljött az ideje, hogy szegény szintén a fazékban végezze. Apu diszkréten megoldotta a dolgot, mert bár az én gyerekeimnek nem okozott volna gondot, ha részt vesznek a feldolgozásban, a sógornőm lánya nem igazán tudta volna feldolgozni. Viszont apu valami miatt a koponyát meghagyta, a garázsban tartotta kifőzve. Egyszer kisCs. bement oda, meglátta a koponyát (nagyjából 3 éves lehetett) és megkérdezte: "nagyapa, miért lőtted le Oszkárt?". Aztán amikor megkapta a választ, megnyugodott.

A fiaim egyébként állatmentőnek készülnek. Olyan dolgokat tudnak az állatokról, hogy mi csak nézünk, hogy ezt meg honnan. KisCs. három éves korában közölte, hogy "anya, találtam egy pókot. Vagy keresztes, vagy kaszás.". Én meg csak lestem, hogy de jó. Mostanában a darazsakat osztályozzák, és ha találkoznak eggyel, közlik, hogy az épp lódarázs vagy kecskedarázs (én azt sem tudtam, hogy az utóbbi létezik). Az orrszarvút következetesen rinocérosznak hívják, és rendszeresen kapunk képzést különböző állati szokásokról és az állatok étrendjéről is. KisCs. engem akar feleségül venni, de gyerekünk csak azért nem lesz, mert az állatmentőknek általában nincs gyerekük (!). Hát így vagyunk mi az állatokkal :-).