Fontatlan dolgok

Amik egy-egy év történéseiből fontosak voltak számomra, azokról legjobb emlékezetem szerint
beszámoltam. Maradnak hát a kevésbé fontos dolgok (fontatlanok) :) Egyik ilyen
Szobánk Kelenföldön, ahol a háború végétől 1956-ig laktunk. Erről írok hát.
Társbérletünkben kizárólagos használatra csak „a szobá”-nk szolgált. Méreteire azért emlékszem, mert egymás végében állt két felnőtt ágy, ez kb. 4 m lehet. Egyikben aludtunk mi gyerekek, a másikban szüleink. Onnan lehetett tudni, melyik a mi ágyunk, hogy a fal ágyunk mögött itt-ott meg volt fúrva. Elég ócska malterral kenhették ki a téglafalat, merthogy kicsi ujjainkkal lyukakat tudtunk mélyíteni benne. Máig érzem a vakolat semmivel össze nem keverhető szagát. A két ágy fölött középen volt a szoba egyetlen ablaka. Oda hozta a Mikulás a csomagokat és arannyal festett virgácsokat. Csak addig hozta a Mikulás, amíg kíváncsiságom le nem győzte aludhatnékomat. Egyszer elhatároztam, hogy meglesem az öreget. Sikerült. Késő éjszaka apám neglizsében megnyitotta a belső ablakszárnyat és az oda készített cipőkbe helyezte a csomagokat. Boldogan aludtam el az immár egyértelmű bizonyítékkal a tudatomban: van Mikulás, de apu a neve. Az ablakunkból egyébként egy szépséges kertre láttunk, melynek virágzó barackfái tavasszal tündérivé avatták az ablakkivágás előtti látványt. 
A szobához fűződő élményünk az is, hogy szinte minden este közös imádkozás esett kötött szövegekkel. Miatyánk, üdvözlégy, esetleg hiszekegy és verses esti ima. Csaknem minden esetben a szorzótáblát is el kellett darálni, mint egy litániát. Szerettük hangsúlyozni, hogy 5x5=25, Jancsi bácsi megdöglött, de kihagyhatatlan ríme miatt szerettük még ezt is: 6x6=36, amit a szamarak nem tudnak.
Aki a fal mellett aludt, nemritkán igyekezett beljebb húzódni, mert a falból olykor „sugárzott” a hideg. A belső meg izzadt, mert a vaskályha igen közel került az ágyunkhoz. Egyszerűen ennyi hely volt. Kályhánk Salgótarjánban készült, ajtaja Csepelen. Felirata szerint „kettes, Csepel”, melyet előszeretettel settek lepecsnek mondtunk. A samottos, hasáb alakú kályhát olykor vörös izzásig felfűtöttük szénnel. Csövén hőtároló dob kívánta még jobban hasznosítani a megtermelt hőt. A kályha túlsó szélén egy bársonyhuzatú dívány állt. Azon is két kicsi aludt. Később még egy kiságyat is beállítottunk középre. Abban aludt a legkisebb lány, aki még a budai lakásunkban született. Anyánk egyszer kórházba került, és a pici lány a cumisüvegből semmiképpen nem kívánta elfogadni a tejecskét. Mit tehetett apánk? Fogta a cumisüveget, és szőrös mellére helyezte. Húgocskánk azonnal rákapott és nem is hagyta a „szopás”-t, ameddig tartott a tejből.
A dívány mellett álló szekrény tetejéről előszeretettel ugráltunk a díványra, melyet az megadással nyugtázott. Szakadoztak a rugókat összekötő erős zsinegek. A díványon kerek, lószőrrel töltött párna szolgált díszként.
Szüleink ágya mellett ócska íróasztal állt, tetején a „bőrrel”, mely bőr valójában erős, vastagabb linóleum volt, a szaga elárulta minőségét. Az asztalon ógörög vitorlásokat ábrázoló pergamenű ernyős lámpa állt. Egyszer kitekertem belőle az izzót, és mivel ki volt kapcsolva, belenyúltam. Na, nem sokáig tartott ez az érdeklődés, mert irgalmatlanul megcsapott a 220V. Bátyám se járt jobban, aki ollóval zárta rövidre a porcelánkonnektor pólusait. Ő is megrázó élményben részesült. A konnektor általában foglalt volt, mert az asztalon álló TELEFUNKEN világvevő rádió zsinórját oda dugtuk be. Ez a rádió igen sokáig apánk csaknem egyetlen szórakozása volt. Sokat időzött azzal, hogy a Szabad Európa Rádió híreit mégiscsak meghallgassa valahogyan a zavarás ellenére. Akkor gyerekfejjel nem gondoltam, hogy az adások zavarása teljesen ellentmond a legelemibb sajtószabadságnak is. Növekedvén rájöttünk, hogy még a kikapcsolt rádió is képes hangot hallatni, elég hozzá egy kötőtű, amit a hangszórót takaró kárpitba szúrtunk. A membrán igen érdekes zajt keltett. Sajnos ki is készült a szurkálásoktól elég rendesen.  
És a parkett. Hányszor vakarta fel anyánk a ráömlő kék tintafoltokat. Hányszor súrolta fel a háborús repeszsérüléseket viselő parkettet, hányszor kente be padlóbeeresztővel (ez egy keményebb viasz volt, mely a nyers parkettre került). Erre jött a benzinszagú „TANGÓ-paszta”, közönségesen pedig csak a padlóviasz. A pasztát a parkettre kentük, a viaszt a padlókefére, melyen táncolva illett fényesre csiszolni a szoba padlóját. Az így ápolt parkett csakugyan a tisztaság érzetét keltette és megadta a lakás kellemes alaphangulatát. A parkett alatt az alsó lakás plafonja volt. Az alsó lakást pedig Borosék (idős pár) lakták. Az öreg mama rekedtes hangján folyton méltatlankodott. Oda jártak hozzájuk látogatóba unokáik, a nagyobbacska Ákos, és a kisebb, a szépséges, szöszke Edit. Utóbbival nem sok baja lehetett a nagyszülőknek, annál gyakrabban hallottuk az öregasszonyt, amint reszelős hangon kiabálta: Ááákos! (Ákossal később a regnumban beszélgettünk gyerekkorunkról. Kiderült, hogy ő volt az az Ákos, aki oda járt, ahol mi laktunk. Az ő reszortja volt, hogy felkopogjon a partvisnyéllel hozzánk, mert igen hangosnak ítéltettünk. Hogy is lehetett volna ez másként. Ha öt gyerek meg a szülei suttognak, már az is lármás, hátha még elevenek, és a lakásban játszanak is a gyerekek. Vagy pl. a kicsike rázza a kiságyat, mert ki szeretne belőle törni.)   
Ágyuk alatt egy papírdobozban őrzött apánk illatos szappanokat. Ritkán engedte meg, hogy használatba vegyünk egy-egy újabbat. Nos, ezzel szűkebb birodalmunk végére érkeztem. Bár nem szóltam még a bergmann-csőből kikandikáló drótokra tekert foglalatról, melybe csupasz égőt csavartunk. Nem szóltam arról se, hogy a karácsonyfa helye az asztalon volt. De hogy a meszelt falú szobánk leírásának csakugyan a végére érjek, megemlítem, hogy a fürdőszoba felől lehetett megközelíteni (a másik ajtó a rokonok által bérelt másik appartement-ba vezetett volna, de eltorlaszolta a díványunk, meg aztán kulccsal le is volt zárva). A szobaajtónk felett deszka pótolta a téglafalat. Feltehetően azért, mert a háborús károk helyreállításakor ez állt rendelkezésre. Porcelán gombja volt ennek a deszkaajtónak rézfoglalatban. Utóbbi azért érdekes, mert örök munkát adott a ház asszonyának, anyánknak a rézkilincsek és minden réztárgy heti kiszidolozása. Tehát alacsony lehetett ez a szűk ajtó, merthogy egy kora reggel nagytestű nagybátyánk érkezvén homlokát beleverte az ajtó feletti kiváltódeszkába.
Nos, elérkeztünk addig a falig, mely a fürdőszobát választotta el kicsi szobánktól. Ez újonnan rakott fal lehetett. Mesélte anyánk, hogy a háború végén történt: csecsemőkorú bátyánk egy, a szennyesláda tetejére helyezett ruháskosárban tartózkodott, amikor közelebb jött a front. Elővigyázatosságból eggyel beljebb vitték a picit kosarastul. Néhány percen belül belövést kapott a ház, s a leomló fal maga alá temette volna a kosárban heverőt. Miken múlik egy-egy ember élete. (Miken? Egy dolgon, a megtapasztalt kegyelmen.)
     Szobánk utóélete: amikor 56 elején, nem sokkal a dunaharaszti földrengés (erős lehetett ez a korareggeli földrengés, mert lámpánk himbálódzott, a föld vészesen morajlott, a szekrények és a falépcsőház csikorogtak eresztékeiben, ágyunk pedig ki akart szaladni alólunk) után elköltöztünk, a szobák közötti, korábban zárt ajtó megnyittatott, és unokatestvérem lakta egyedül azt a helyiséget, melyben mi kirajzásunk előtt heten szorongtunk: öt gyerek és a szülők.
Legkisebb húgom még selypes volt, és nosztalgiával gondolt vissza az ulesszobála (üres szobára), hiszen kiköltözésünkkor csakugyan üressé vált a szoba. Erre csodálkozott rá kishúgom.