Van-e a fűtésnek poézise?

Fűteni lehet könnyedén, egy-két gombnyomással,  és lehet nehezen is. Ez utóbbiról tudok mesélni, kerek ötven év tapasztalatával, ugyanis az én életemből nekünk pontosan ennyi jutott a nehezebb fűtési módozatokból. 

Eleinte vaskályhánk volt. Lehetett benne tüzelni fával, szénnel, mindennel, ami éghető. A tatai brikett tojás alakú volt és jó sok hőt adott, a koksz szabálytalan darabokból állt, de amikor elégett, egyetlen tömegbe volt képes összeállni, ezeken kívül volt még a német brikett, az tartotta legtovább a meleget, és úgy emlékszem, az volt a legdrágább is. A szenet rendelni kellett, aztán meghozták és lerakták, ami külön izgalmas program volt, mert rafinált pasasok voltak a szállítók, hiába ismertük jól őket évek óta, mégis nagyon észnél kellett lenni, hogy annyi kosár legyen és mellesleg a kosarakban annyi cucc legyen, amennyit kifizettünk. Az ötvenes években még a pincében tartottuk a tüzelőt, ezért a szállítók leborogatták a kosarukból a pinceablakon keresztül. 

És akkor még sehol se volt a begyújtás. De ha ez is sikerült, akkor már csak arra kellett vigyázni, hogy lehetőleg minél később aludjon ki a tűz, odafigyelni, rakni és rakni. Persze amikor éppen nem német brikettel fűtöttünk, olyankor reggel mindig újra kellett gyújtani, mert csak a német brikett volt képes tartani a parazsat órákon keresztül.

De ezzel még nem volt vége a tortúrának, mert ki is kellett hamuzni. Ez volt a legkellemetlenebb fázis, kiszedni a hamuládából a hamut, megfelelő óvintézkedésekkel, hogy a kályha környékére lehetőleg minél kevesebb kerüljön belőle - na, ez szinte lehetetlen feladat volt. Mert a hamu szóródik, és az még hagyján, hogy a kályha körül fel kell takarítani, de száll is, beleeszi magát mindenbe,  a szőnyegbe, függöny anyagába, a rádió gombjai közé és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyre.
A kályha persze karbantartást is igényelt, elkophatott és eltörhetett benne a rács, belső falán kikophatott, széttöredezhetett  a samott, akkor rácsot kellett szerezni, vagy samottal újratapasztani a belsejét.

A szobai vaskályhákon kívül a fürdőszobában fürdőkályha volt a kádhoz csatlakozva. Ez egy nagy, álló vörösréz henger volt külső fémlemez-borítással, rajta a kád csaptelepével. Meleg víz akkor volt, ha a fürdőkályhába is begyújtottunk, télen általában folyamatosan tüzeltünk benne. A mi lakásunk kétszobás volt, tehát télen két vaskályhát és a fürdőkályhát kellett etetni.

Meg persze a konyhában a tűzhelyet, mert azért ne feledkezzünk meg a sparheltről sem, ami ugyan elsősorban főző-sütő eszköz, de jelentős szerepe volt a fűtésben is, nálunk legalábbis télen a konyha volt a lakás legmelegebb helyisége. És ha lehet egyáltalán a fűtés poéziséről beszélni, az én emlékeimben egyedül a konyhai melegségnek volt hangulata: a pattogó tűz hangja közepette ültem a kis sámlin és rajzoltam, vagy később az egyik hokedlin ülve tanultam, miközben nagymamám gyúrta, nyújtotta, vágta a kifőzni való tésztákat, vagy éppen Anyu sütötte valamelyik süteményt. De a sparhelt sütőjében gyakran készült a sütőtök is, vagy a platnin csak úgy héjában sült a krumpli (aztán amúgy forrón ettük, kétfelé vágva, megzsírozva, hagymával... óhh, de elkalandoztam). :)

És akkor még a kéményről, illetve a fűtéscsövekről nem is esett szó, azokkal se volt mindig könnyű, a csöveket időnként tisztítani kellett, esetleg némelyik kilyukadt, szóval, rengeteg gond volt a fűtés körül. Kisiskolás koromból emlékszem több olyan télre is, amikor csak a kisebb szobában fűtöttünk, és mivel a fürdőszoba a lakás másik végén lévő nagyszobából nyílt, minden alkalommal kötelező volt felvennem a bácskai nagymamáéktól kapott bárány-bekecsemet (gyerekméret volt, külön nekem varratták ott a falujukban), csak úgy mehettem át a hideg helyiségeken.

Meg kell még említenem, mi volt a helyzet az iskolákban, mert az olajos padló és a mellmagasságig olajfestékkel bekent falak mellett az iskolai osztályok hangulatához is sokat tett hozzá a kályha, amit időnként, akár óra közben is megrakott a pedellus vagy gondnok. Az általános iskolában nálunk - ha jól emlékszem - vaskályhákkal fűtöttek, a gimnáziumunkban viszont már központi fűtés volt. Aztán később, abban az iskolában, ahol tanítani kezdtem, cserépkályhák voltak az osztályok egymással érintkező, közös falai közé építve, úgyhogy ott megtapasztalhattam azt, ami otthon kimaradt az életemből, hogy hátamat a világosbarna  csempékhez támasztva milyen jó átmelegedni.

A vaskályhákhoz képest  a lakásunkban 1971-től az olajkályhák nagy könnyebbséget jelentettek, mindaddig, amíg újak voltak és semmi gond nem volt velük, de amikor már egyre gyakrabban rakoncátlankodtak, attól kezdve nem sok különbséget éreztünk a szén- illetve az olajtüzelés között. Mert ugyebár az olajat is rendelni, szállíttatni kellett, sőt tárolni is, és persze nem a pincében, hanem kint az udvaron. Onnan behozni, átöntés vagy szivattyúzás, marmonkanna, cipekedés, kályhába töltés - és letisztíthatatlan mocsok. Munkásruha, feláldozható kabát a behordáshoz, töltéshez, mert lehetetlen megúszni olajfoltok nélkül. Hiába teszel vaslemezt a kályha elé, sőt az egész kályha alá, az olaj, ki tudja, hogyan, de előbb-utóbb átjut azon is, és ha egyszer a padló olajos lesz, azzal nincs mit tenni. A szaga pedig... hát igen, az rányomja bélyegét az egész lakásra. Amikor pedig egy olajkályhát javítani kell - volt benne részem elég sokszor -, hát az olyan förtelmes dolog, hogy nem kívánom senkinek.

Aztán sok év után eljött a perc, amikor tönkrement mindkét olajkályha, akkor megint áttértünk a vaskályhákra, persze a régiek már nem voltak sehol, sőt addigra a sparheltet is kivontuk a forgalomból. Lett új kályhánk, belsőleg régi szerkezetű, kétaknás, külsőre viszont sokkal modernebb és elegánsabb, salgótarjáni gyártmány, elöl vajszínű dizájnos zománcozott borítással, de bármilyen mutatós volt, az is csak úgy tudott működni, ha szenet rendeltünk, szállíttattunk, becipeltük, raktuk, hamuztunk, etc.,  szóval, megint ott voltunk, ahol a part szakad.

1998-ban költöztünk el onnan és attól kezdve már csak a könnyű fűtésmódokat élvezhettem és élvezem ma is. Előbb pár évig egy cirkófűtéses lakásban laktunk, aminél egyszerűbbet és kellemesebbet nem tudok elképzelni, majd pedig jött a kies mezőváros a  gázkonvektoros házzal, és most itt is konvektorral fűtök.  Nincs vele semmi gond, semmi cipekedés, semmi piszok, csak két kattintás és melegít. Bevallom, még azt se bánom, hogy ennek már poézise sincs.