Kályhamese

Egyszer volt, hol nem volt, egy réges-régi télen egy kicsinyke baranyai faluban a fiatal anyuka belesett egyetlen, fűthető szobájukba, kifigyelni, vajon aluszkál-e az  ő kis csöppsége, vagy vajon játszogat-e szépen a ráccsal leválasztott térben. Bizony elfáradt, s aludt a dundi kislány. A matraccal, pléddel bélelt, a nemrég még hófehér lepedővel takart jó meleg, puha helyén, játékokkal körülvéve, édesdeden. És kormos-koszosan, olyan szurokfeketén és szénporosan, mint egy igazi kéményseprő... Hogy történhetett, ez kétségbeejtő állapot. De hisz ez lehetetlen!!! A rács érintetlen, s mégis, ó, jaj, a szobában mindenütt széndarabok, a kályha melletti szeneskannából szerteszórva, ágy alatt, padlón, szőnyegen.
A rejtély azért megoldódott. Boldogan, nevetve mutatta meg Anyjának az álmából ébredő kisgyermek legújabb játékát: hogy tud kicsavarni egyet az ágyrácsból, milyen jó is kibújni a résen, s mekkora öröm újra visszakúszni-mászni megint, s ügyesen betenni a helyére a hiányzó rudat.
Nos, nekem először ez volt a szénfűtéssel az első élményem. Igaz, nem emlékezhetek rá, hisz csak másfél éves lehettem....
59 telén kerültünk H-be, ott cserépkályhákkal, fával, szénnel fűtöttünk, nagyon szerettem az átfagyott lábam, derekam a forró cserepeken melengetni a nagy szánkázások után. A kis platni-szerűn meg sült az alma, ínycsiklandozó illatot árasztva a gyerekszobába.
A konyhában eleinte sparhelt volt, ezen főztek is, de inkább a mosáshoz, mosdáshoz szükséges vizet melegítették a nagy fazékban, a reggeli kakaóm és az ebéd a kis villanytűzhelyen készült.
A szüleimnek persze nem csupán meleget, de munkát is adtak bőven a kályhák. A fás és szeneskamrához először utat kellett törni, ellapátolni a havat. (Valahogy régen akkora nagy telek voltak, nem? Vagy csak én voltam kicsi a hókupacokhoz képest?) A két szobai kályhát, meg a váróban, rendelőben lévőt kellett már jó korán kihamuzni, bekészíteni. Később segítség is akadt, Margit néni jött reggel begyújtani, mire jöttek a betegek, langyosodjon legalább. Margit néniről egy másik kályhás történet jut eszembe... A házunk a temető melleti nagy rét és a templom közötti lejtős telken állt, eléggé nehéz volt az óriás-nagy hodályt kifűteni. A sarokszobának nevezettben nem is gyíújtottak be, csak ünnepekkor, ott állt a karácsonyfa is. Egyszer Margit néni, hogy hamarabb bemelegedjen ez a téli használatból kimaradt helyiség is, ráöntötte a sütéményekhez pucolt dió héját a tűzre. Valóban, a vödörnyi adag pillanatok alatt lángra kapott, olyannyira hogy a kályha teteje meg el is szállt, felrobbant egy szempillantás alatt.... Karácsony reggelén. Azért valahogy csak megcsinálhatták, meleg is lett, gondolom a másik szobából átfűtve,s a Szenteste se tolódott el későbbre. :)
Volt még hasonló durranás többször is, emlékszem, egyszer Anyuval mindketten betegen feküdtünk, épp frissen húzott ágyneműben, amikor belepte a korom a szobát.
Valószínű, a cserépkályhákkal lehetett a gond, öregecskék voltak már nagyon, hiába samottozták, rakták újra s újra nyaranta.
Valamikor, talán 64-65-ben a tanács hajlandó volt áldozni a rendelőre, lakásra is, bővítették a várót, rendbehozták a rendelőt, közös, kintről rakható kályha került oda is, meg talán akkor tették a Friedrich féle kályhát a szolgálati lakásba is. Ebben az volt a jó, hogy a konyhában lehetett megrakni, csak ott volt vele rumli, hamuzás, de fűtötte mindkét szobát és a fürdőszobába is meleget adott a falba épített rácsokon keresztül.
A fürdőszobai hengert vasárnaponként gyújtották alá, később ezt felváltotta a boyler, de csak jópár év múlva.
A hatvanas évek közepe után már egyéb fűtésmódokat is megtapasztaltam. Algériában alig, vagy egyáltalán nem is volt? Nem igazán emlékszem, csak egy szobai kandallóra, amit ugyan nem lehetett használni, de nekem nagyon tetszett. Apa egy nagy fatönköt szerzett elé valahonann, azon remekül lehetett üldögélni, még kép is készült róla, csak épp a lángnyelvek hiányoztak a lezárt tűztérből:)
Mikor hazajöttem, Nagyikámnál, bent a városban szintén Friedrich kályha volt, de a kisebbik szobában olajkályha is fokozta a meleg-hatást, na ezt nagyon utáltam. Nem mindig akart begyulladni, meg csak addig volt meleg, amíg égett, de a nyitott ajtón keresztül azért átmelegítette kicsit fürdőszobát. Sajnos a konyhába nem jutott a szobai melegből, ott bizony elkelt a bekecs is, ha mosogatásba, ebbe-abba besegítettem. A bekecs-szerű talán valami régi kabát bélése lehetett, abban mentem le a pincébe is a szénért. Nem bántam volna, mert hamar nagyra nőttem és szívesen segítettem is a Nagyanyikámnak, csak ne lett volna ott lent olyan furcsa szag és ne lett volna olyan sötét, homályos a hely. A villanykapcsoló valahol a zegzugos folyosó közepén volt, addig nagyon kellett sietni:))) Bár a külső pinceajtó se csinált nagy kedvet a belépéshez. Egy ócska, megsárgult kartonpapíron valami ilyesmi állt:
"Kérem az ajtót becsukni, patkányok miat!" - Nem tudom, vajon ennek az állatnak az említése, vagy a "miat" egy tével való írása háborított fel jobban?!:) Szegény nagyanyám, hiába magyarázta el ezerszer, hogy ott még soha egér se volt, nemhogy patkány, azért én mindig nagyon igyekeztem elérni a szeneskannával a meredek lépcsőig, ki a világosra.
Igazi, régi, ormótlan, de csodás meleget adó kályhával egy barátnőm albérletében találkoztam, az volt a főző-fűtő-fürdővízkészítője is egyben. (Remek fácánleves mellett bifláztuk együtt az anatómiát, de szép, messziségből felderengő emlék ez is!)
A távfűtés aztán, F-re költözésünk után nagy változást hozott a teleinkbe. Azt hiszem, leginkább Anya élvezte az egész lakásban egyenletes és állandó jó meleget.
A fázósságot én is örököltem, és ezért nem is szeretem nagyon a telet. Pedig most a gázkazános fűtésre  igazán semmi panaszom se lehet.

Sőt. Még a régi álmunk is valóra válhatott, pár éve kandallónk is lett, a nagyim régi foteljébe kucorodva élvezem a meleget és emlékeket idézve bámulok a táncoló lángokba.