Amikor nyugdíjba löktek, olyan depressziós lettem, hogy
évekig nem vezettem előjegyzési naplót. Mentem, ahová hívtak, többnyire a gyerekekhez Kaszásdűlőre,
majd Dunakeszire. A kisebbik unokám betöltötte a harmadik életévét, ősszel
tanácsos volt óvodába vinni, hogy szokja a közösséget. Előre láttuk, milyen
nehezen fog leszakadni az anyjáról, ezért kitalálta a kislányom, hogy beiratkozik a szarvasi óvónőképzőbe, és
így, mint leendő szakembert fölvehetik óvónőnek a dunakeszi oviba, mert a
tanári diplomája nem számított megfelelő
képzettségnek.
A probléma megoldódott, persze semmi nem ment simán. Eleinte
biciklivel jártak „munkába”, közben J. levizsgázott
autóvezetésből és befejezte az első évfolyamot Szarvason. A nagyobbik unokám második osztályba járt a helyi
Waldorf-iskolában. Külön torna, zongoraóra, szolfézs és csoportos
korcsolyaprogram Pesten a Duna Plázában nagyanyai kiséret nélkül nem volt
lehetséges. Ezért aztán szinte egész évben, hetenként két-három napot kinn
töltöttem Dunakeszin, a fennmaradó
napokon pedig vonattal utaztam Piliscsabára, mert ott volt a kert, amit szintén
örömmel vállaltam. Közben elfeledkeztem
róla, hogy depressziós vagyok.
Az év utolsó harmadában Szegeden is gyakrabban fordultam
elő. Édesapám szinte mozgásképtelenné vált, olyan erős fájdalmai voltak, ha
ült, ha járt, ha feküdt. A derekát fájlalta, nem is tudott kiegyenesedni. Úgy
ment ki a vécére, hogy anyu előre hajolt, apu a hátára borult, a karját előre
nyújtotta, anyukám, amennyire csak az erejéből telt, szorította, húzta előre
apu sovány, csontos karját, aztán csoszogva
elindultak, vigyázva, hogy ugyanazt a lábukat mozdítsák előre. A háziorvos még
egy fájdalomcsillapítót se írt föl neki,
Inno reumakrémmel kenegették a fájó gerincet. Egy ottlétemkor azt mondta apu,
ha lenne pisztolya, főbelőné magát. Na erre fölhívtam az orvost, beszámoltam
neki a tapasztalataimról. Nagyszerű
terápiát talált ki: hangulatjavító tablettákat írt fel. Apu, különösen
éjszakánként üvöltött a fájdalomtól.
Édesapánkat Karácsony
első napján vitte el a mentő. Másnap reggelre meghalt. Mi azon a reggelen
értünk le Szegedre karácsonyozni. A gyerekek kedvéért – már akkor tizenegy
dédunoka állta körül a fenyőt – bekapcsoltuk a fényeket. A szokásos gazdag
ajándékozásra ebben az évben nem készültünk, de azért mindenki kapott valamit. Egy mécsestartót kaptam, a tetején a
mélyedésben fenyőillatot lehet párologtatni.
4 megjegyzés:
Pokol és mennyország lehetett az életed. Értem rajta az élményeid kilengéseinek amplitúdóját. Mindenesetre nagyon is emberi dráma ez az éved.
Szenvedni hagyni, ha lehetne mód enyhíteni a fájdalmat, ez érthetetlen számomra! Borzasztó lehetett.
Azért az unokás-emlékek szépsége kicsit kiegyenlíti az éved mérlegét.
@Mick.Mert az élet általában dráma:an emberi...
rhumel
A puszta tények magasfokú emocionális töltése... Amikor nem maga az írójuk kommentálja őket, hanem az olvasó érzi át.
Mostanáig vírusirtás miatt gyengélkedett a bejegyzésem.
Azóta újabb drámai sorok születtek fentebb a blogon, és újabbak várhatóak, a realitásérzék ezt mondja. Floráé, Mické és Endié. Jaj, és még egyszer jaj.
- Azért írom itt összefoglalóan, mert rhumelnél kitörlődik a komment.
Megjegyzés küldése