Baljós árnyak

95 rettenetes év volt. Nem hittem volna szilveszteri kétségbeesett, szomorú és megdöbbent állapotomban, hogy ez még lehet rosszabb. Sokkal-sokkal rosszabb. Mert lett. 96 a szenvedések, a kórházazás, a reménytelenség, a halál és a temetések éve volt nálunk..
Az 1995-ös év mindennek csak a kezdete, komor felhőivel, sötét árnyékaival és vésztjósló villámaival.
Nem is tudom, hogy indult mindez, mivel is.
Lehet, szép volt a tavasz? S vajon a nyár boldogságban telt? Nyaraltunk-e, jártunk-e a mi kedves szlovák falunkban, fürödtünk-e a jéghideg tó vizében? Jártuk-e az erdőt, szurdokok meredek létráin kapaszkodtunk-e felfelé szakadt, rongyosra-rövidre levágott farmereinkben? Talán. Ha ott jártunk, füstöltünk pisztrángot, ittunk beherovkát, szárítottuk a gombát, bizonyosan. Vagy azon a nyáron pihentünk Szentendrén? Vagy "csak" balcsizás volt, bográcsozással, nagy úszásokkal? Az is lehet. Nem tudom...
Mert semmire, de semmire nem emlékszem!
A jóból-szépből csak a gyerekeim boldog és tiszta tekintetét, gyermeki, ártatlan mosolyukat, az én drága Aranyhajúim arcocskáját tudom felidézni. Mert ebben a keserves 95-ös évben rajzolt rájuk az élet először új vonásokat. Ettől az évtől kezdődött el, túlságosan is korán, a felnőtté válásuk.
Az ősz, igen, az őszről már nagyon jól, szinte napra pontosan tudok mindent. Nagypapa (apósom) betegsége kezdetét, a vizsgálatokat, a diagnózist az orvosok biztatását, az október 2-i befekvést, műtétet, a gondokat, amik csak jöttek-jöttek sorban, egymás után, onnan, olyan irányból, ahonnan egyáltalán nem számítottam rá. Mert úgy igaz, a baj nem jár egyedül.
A születésnapom idejére már azt hittem, teljesen összecsapott felettem az ár. Anyu elment pihenni hál'istennek a Mátrába, legalább miatta nem aggódtam, s mivel nem látott, ő sem értem. Mert fogytam, nagyon gyorsan, sokat.(Ki gondolta volna, milyen sovány leszek majd 96-ban....)  Pedig nem is én voltam a beteg, hanem a körülettem lévők, meg az életem.
/Ennyi idő után meg itt nevetek magamban, mert bezzeg most, ki hinné azokat a leadott kilókat:)))) /
Novemberre, Anya születésnapjára, hazaérkezése idejére már kisírtam a könnyeim, és olyan nagyon akartam erősnek látszani, hogy persze mindenki átlátott rajtam. Karácsonyra kicsit összeszedtük magukat, próbáltuk valahogy normális mederbe terelni az életünket, valamiféle harmóniát és nyugalmat lelni, ápolni, gyógyítgatni, reménykedni.
De Anyában is, akkorra már ott lapult, támadásra várva a kór, hogy végleg ránkijesszen. S hogy megtanuljunk minden kis apró, kedves pillanatnak örülni. Mert lehet, az lesz az utolsó.
Úgy tűnik, mindaz, amit itt leírtam, nagyon szomorú, nagyon mélyen fájó. Persze hogy az. De...
Van, amibe bele lehet kapaszkodni abból a csúf 95-ből, s még ma is segít, ha baj van. Mert átvészeltük, kibírtuk, helytálltunk, mert nem hagytuk magunkat, s egymást sem hagytuk cserben. Ez adott akkor is, most is erőt.