Érkezés és távozás

Ebben a sorrendben.

Az év elejéről nem tudok sokat mondani. Alighanem a mindennapok egyhangúságával jártunk dolgozni,  jártunk el a baráti társaságba délutánonként, és egyetlen számomra fontos momentumként elmondhatom, hogy előző év december elejétől nem gyújtottam rá. Talán máig sem szoktam le, de nem gyújtok rá. Életem Párja még csak a dohányzás felfüggesztésének fontolgatásáig jutott el, amiből a nyáron annyi meg is valósult, hogy a lakáson belül nem dohányzik. Az ok pedig itt következik.

Kisebbik unokám szépen fejlődő magzati korát élte, hogy aztán megmutathassa a maga bölcsességét is. Igen magabiztosan igyekezett ott is maradni, mígnem az ügyeletes orvos ki nem találta, hogy a mama és a baba érdekében akkor kiemeli ezt a szépségest. Aki pontosan olyan volt, mint a császárosok: gyönyörű. Az már a bónusz, hogy göndör fekete hajjal. Addig édeskettesben töltött napjainknak (ritka időszak volt életünkben, hogy kettesben éldegéltünk, de nem volt ez rossz nekünk sem) a gyermek hazahozatalával lett vége, a kis család - papa, mama, bébi - az újszülöttel hazaköltözött. Öröm volt látni a fejlődését.
Három hónapos volt, amikor a 30 éves érettségi találkozónkra elkísértek, így Apám is láthatta a legújabb jövevényt. Ekkor ő már a gyengénél is gyengébb volt, fájdalmai szinte folyamatosak. Kérdése ma is itt él bennem: mivel lehetne siettetni úgy, hogy senkit meg ne bántson? Ahogyan a magam tompa visszakérdezése is: épp tőlem kérdezed? És az  Ő csendes ítélete is: egyedül tőled lehet.

Karácsonyig tűrte-bírta, hogy nem mehet. Mellette voltam a mentőautóban, mellette, amikor ágyba tették, az infúziós szereléket babráló ujjai közé egy gézbabát adtam: ezzel szabad. Azt, kérlek, ne piszkáld. És éjjel úgy jöttünk el, hogy Anyám reménykedett, még hazahozzuk. Ő pedig, amikor egy pillanatig magához tért a tolóágyon úton a kórterem felé, annyit mondott csendesen: talán jobb is ez így. Hajnalra elment.

Azt gondolom, az én évem a szebbek közé tartozik. Még így is.